„Balatoni kecskekörmök” változatai közötti eltérés
a Új oldal, tartalma: „= A gazda. = Haragoszöld, buja szőlőjében gyönyörködött a gazda. Kerítést huzott, jobbról, balról, alsó, felső szomszéd felől. Az országút felőli olda...” |
aNincs szerkesztési összefoglaló |
||
| (2 közbenső módosítás ugyanattól a felhasználótól nincs mutatva) | |||
| 9. sor: | 9. sor: | ||
= A beteg tőke. = | = A beteg tőke. = | ||
Tolvajok garázdálkodtak a gazda szőlőjében. Sárga, sápadt levelü tőkéhez közelít az egyik | Tolvajok garázdálkodtak a gazda szőlőjében. Sárga, sápadt levelü tőkéhez közelít az egyik. | ||
— Kiméld meg a fürtöt rajtam — könyörög a tőke — különben tövestől kivág a gazdám. | |||
Fönt csillagosan ragyogott az ég s a kopasz fák árván tárták rá föl karjaikat. A hegyek hátán kirostozott az erdő vonala. Előre nem, csak föl az égre és háta mögé láthatott az ember. Korán estéledett, mert a hegyek lábának magasságában mélyebbnél-mélyebb köd ült a nagy vizen. | — Hahaha — röhög a durva tolvaj — köszönd meg, hogy nyakadnál fogva nem tekerlek ki helyedből. | ||
= Vadludak és szelidek. = | |||
Fönt csillagosan ragyogott az ég s a kopasz fák árván tárták rá föl karjaikat. A hegyek hátán kirostozott az erdő vonala. Előre nem, csak föl az égre és háta mögé láthatott az ember. Korán estéledett, mert a hegyek lábának magasságában mélyebbnél-mélyebb köd ült a nagy vizen. | |||
A korán boruló est miatt a háziludak siettek szállásaikra. Falevelessel párnázott ól várta őket. Megelégedetten, dedergéssel kényelmeskedtek be fészkükbe: | |||
— Hej, de jó lesz. Volt enni-innivalónk. Átaluszszuk az éjszakát. | |||
S almukon is ilyen csöndes parasztisággal dödörögték el a nappaluk eseménytelenségét. | |||
Ahogy önelégülten vannak, az erdő felől éles gunár-hang vedvedől be: gágá, gágá! | |||
A kétségbeesésre kikiabál a hízásra hajló szelid falkavezér: | |||
— No, no, nézd, mily jól vagyunk! Mi bajotok? Kik vagytok? Mék falkából ? — kérdezték azok. | |||
— Az András gazda tulajdonai. | |||
— Óh szegények — kiáltotta le hetykén a vadludak vezére. — Akkor esz meg a gazdátok, amikor kedve tartja. Talán bizony hiába hizlal benneteket? Van eszibe! | |||
Feleselgetése alatt az ék éléről lemaradt a vezér és más vette át az éket. A nagy viz fölé értek a rokonok. Kétségbeesett rémes kiáltással kerengtek, mert a bizonyos irányban, a kimért tizennyolcezer szárnycsapásra nem lelték éjjeli tanyájukat: a szabad viz nagy hátát s fölbomlott az ék. Mintha közéjük lőttek volna, egymásnak repült a falka. | |||
Nevetve és kárörvendve kiáltott ki az egész szelid rokonság : | |||
— Na, szent szabadság! Talán már a rókák, görények, nyestek fogai között vergődtök? Miért ez a nagy lárma? | |||
Fejvesztésében nem hallott a bomlott had a csufolódásból semmit. Kinlódtak, szenvedtek, étlenkedtek, bizonytalankodva — a szabad elpusztulás, a szabad zsákmányul-esés tudatával, de vadak és szabadok maradtak. | |||
= Lábjegyzet = | |||
Megjelent a [[Balatoni_levegőben|Balatoni levegőben]] c. kötetben. | |||
---- | |||
<center>'''[[Álmodozók|Előzmény]] [[Balatoni levegőben|Tartalomjegyzék]]'''</center> | |||
---- | |||
[[Category:Váth_János_művei]] | |||
A lap jelenlegi, 2011. május 21., 07:40-kori változata
A gazda.
Haragoszöld, buja szőlőjében gyönyörködött a gazda. Kerítést huzott, jobbról, balról, alsó, felső szomszéd felől. Az országút felőli oldalt szabadon hagyta...
Katonaság vonult végig az országúton, vándorlók, fuvarosok mentek át s féléretten vámolták le a szőlőt.
Vannak emberek, akik az ismert jó elől bezárkóznak s a rossznak kaput nyitnak.
A beteg tőke.
Tolvajok garázdálkodtak a gazda szőlőjében. Sárga, sápadt levelü tőkéhez közelít az egyik.
— Kiméld meg a fürtöt rajtam — könyörög a tőke — különben tövestől kivág a gazdám.
— Hahaha — röhög a durva tolvaj — köszönd meg, hogy nyakadnál fogva nem tekerlek ki helyedből.
Vadludak és szelidek.
Fönt csillagosan ragyogott az ég s a kopasz fák árván tárták rá föl karjaikat. A hegyek hátán kirostozott az erdő vonala. Előre nem, csak föl az égre és háta mögé láthatott az ember. Korán estéledett, mert a hegyek lábának magasságában mélyebbnél-mélyebb köd ült a nagy vizen.
A korán boruló est miatt a háziludak siettek szállásaikra. Falevelessel párnázott ól várta őket. Megelégedetten, dedergéssel kényelmeskedtek be fészkükbe:
— Hej, de jó lesz. Volt enni-innivalónk. Átaluszszuk az éjszakát.
S almukon is ilyen csöndes parasztisággal dödörögték el a nappaluk eseménytelenségét.
Ahogy önelégülten vannak, az erdő felől éles gunár-hang vedvedől be: gágá, gágá!
A kétségbeesésre kikiabál a hízásra hajló szelid falkavezér:
— No, no, nézd, mily jól vagyunk! Mi bajotok? Kik vagytok? Mék falkából ? — kérdezték azok.
— Az András gazda tulajdonai.
— Óh szegények — kiáltotta le hetykén a vadludak vezére. — Akkor esz meg a gazdátok, amikor kedve tartja. Talán bizony hiába hizlal benneteket? Van eszibe!
Feleselgetése alatt az ék éléről lemaradt a vezér és más vette át az éket. A nagy viz fölé értek a rokonok. Kétségbeesett rémes kiáltással kerengtek, mert a bizonyos irányban, a kimért tizennyolcezer szárnycsapásra nem lelték éjjeli tanyájukat: a szabad viz nagy hátát s fölbomlott az ék. Mintha közéjük lőttek volna, egymásnak repült a falka.
Nevetve és kárörvendve kiáltott ki az egész szelid rokonság :
— Na, szent szabadság! Talán már a rókák, görények, nyestek fogai között vergődtök? Miért ez a nagy lárma?
Fejvesztésében nem hallott a bomlott had a csufolódásból semmit. Kinlódtak, szenvedtek, étlenkedtek, bizonytalankodva — a szabad elpusztulás, a szabad zsákmányul-esés tudatával, de vadak és szabadok maradtak.
Lábjegyzet
Megjelent a Balatoni levegőben c. kötetben.