Álmodozók

I.

Az első vézna, középtermetü ember. Ahogy a balatonvidéki magyar mondja: vasékszinü. Nagy fekete szeme örökké könnyes. Cseppet se férfias, hanem lányos, krisztusi, szelid, búsvonásu.

Mikor kis állását elfoglalta, szinte elveszett a nagy épületben. Kongott, kongott körüle, mert egyedül lakott benne. Iskola, nem kellett tehát kétségbeesnie az ürességtől.

Hogy megállt kocsija az uj otthona előtt, összeverődött a sok pusztai gyerek. Nem szólt nekik, hanem végignézett rajtuk, nyájas, szomorkás tekintettel. Szeretet s lelkesültség lakozott benne.

Naivan bámultak rá. Egynémelyik el is szólta magát. A tulsó soron játszó pajtásának kiáltotta át:

— Feri, az új tanító ur!

Feri oda se neki, játszott tovább.

Egy másik meg talicskán nyers csalamádét tolt haza a Riskának. Nyikorgott a szerszám. Tulharsogta az ujjongó gyermekhang:

— Imre, az új tanító ur!

Letette a terhét. Nyakából kiakasztotta a kötélnyaklót. Ráült a talicska karjára.

A tanítónak végtelenül tetszett. Nem szólt volna. Csak nézte őket és a szeme mosolygott, amennyiben elkönnyesedett. A gyerekek bizalommal tekintettek rá. Naivan nevetett a tág szemük. Bujtak. Bujtak. Mindegyik a másik háta mögé akart furakodni. Közben ráemelték szemüket az új tanító urra.

A nagyobbja sürgölődött. Igyekezet volt bennük. Mindenáron segíteni akartak a kocsisnak.

Megszólalt:

— Adjon nekik valami vinni valót, András bácsi.

Lágy, barátságos hangja megbabonázta az apróság lelkét. Itták a szót. A szónak halk, finom árnyalatosságát. Az első szót az új tanító ur szájáról.

S milyen boldog volt, aki csak egy könyvét vihette is. Amelyiknek nem jutott, oda állt a másik mellé és ment vele. Ha nem vihette, segített a vivésben a menéssel. Megosztozott az örömében. Akadályozta, mert gyakran összebotlottak, de visszajövet szemével hirdette a többinek:

— Az új tanító ur iskátuláját vittem!

A ragaszkodás nyilvánulása új magot ültetett lelkébe. Jézus nyájasságával lépett az iskolájába. Hogy végigtekintett a kimosdatott, megfésült seregen, melegség áradt a lelkére. Langyos melegség, aminő a magot csírázásba hajtja.

Ha a mag bojtorján közé esett, kezébe fogta a gyermekállacskát, felemelte a bünös fejet. Belenézett a szemébe jóságos szigorusággal s közben a lelkére beszélt szelid, feddő hangon:

— Nézd fiam, nem illik a szomszédék ablaka előtt kiabálni. — Rossz szokás, ha a pad alatt bujkálsz. — Nem való a szükségtelen beszéd. — Nekem okozol szomoruságot a szófogadatlanságoddal.

Utána könny nedvesítette a gyermekarcot.

Ritkán adódott rá alkalom. A mesélő, parabolás tanítás lekötötte figyelmüket. Hozzáfért a pusztai gyerek szükhatáru lelkivilágához. Beleette magát. Formázta az alaktalanságát, ahogy a szobrászvéső a karrarai márványt. Szilajságuk a márvány ércességének, érintetlen tisztaságuk a hófehérségének, formátlanságuk a faragatlan márványtömbnek felelt meg.

Lelke művészi kezével idomította az apró lelkeket. Gyorsan; még a primitív szem is meglátta. Nyilatkozott is ilyenformán:

— Kupálódnak ezek a gyerekek.

— Mán az igaz. Olyan módon, ahogyan a dió kupálódik az éretlen szinti héjából.

Előadás után sétára ment, le a Balatonra. Messze feküdt, hogy túrának is beillett a séta. De el nem mulasztott volna csak egy alkonyatot is. Korán reggel, mint a tüzimádó, a felkelő napra bámult. Úgy át, meg átitták lelkét a lágypiros szinek az ezerféle változatukkal, hogy attól lehetett annyira meleg a tanítványai iránt. Nem tüzős, mint a déli napsugár, de langyos, üdítő, mint az esti harmat. Öröktavaszu levegő hullámzott rajta. Lelkének foka rálehelődött az arcára s a sápadtság mellé pír festődött. Minthogyha a nyugati ég pirosas szinét tükrözte volna vissza és köhögés késztette.

Ha meg hazament, késő éjtszakáig világolt az ablaka.

Sienkieviczen és a nagy főpap diadalmasnak hirdetett világnézetén és egyéb poétikus munkán nevelte a krisztusi hitét.

Hamar észrevették. Falun, pusztán a pap s tanító dolgát közügynek nézik az emberek. Szép is ez. Baj is. Meg van rá a szóbeszéd:

— Ez a tanító mekkorákat sétál.

— Mindig ébren találja az éjfél.

— Ulyan, mint egy remete.

Szóhoz szó füződik, kitöltik gyermeklelkük ujságvágyát s az elcsigázó munka után való kurta időt s a vacsoránál nem igen terjed tovább. Azontul csendes a pusztai est. Más aligha virraszt kivüle. Tán az ökrész. Még csecsemősirás is verődött az ablakára, ott édesanyák aggódó szive virraszt.

Fásult a szeme. Megáll az olvasásban. Megdörzsölte. Pihentetőül az ablakba állt. Szeme az ablaka átellenére tévedt. Bele a gyolcsos világításba.

Égett az acetilén. Fehéren izzó lángja odaragyogott a négyzetes istállóablakból. Rá az ő nátriumfényü ablakára.

Valahogy nagy szeretettel csüggött a fényen, a szinen. Elemezte. Egész skálákat állított össze, hol más csak egy szint látott meg. Végig futottak lelkén. Pillanat alatt, ahogy gyakorlott ujj a zongora billentyüin. Kivált a meleg, langyos színek iránt érzett rokonszenvet. Ráiródtak lelkére: a habon játszó napsugár szivárvány színeiből az ibolya; az égi hidon annyiféle változatban látta meg, hogy a fokozással nem is érte be. Összetételekkel fejezte ki a színárnyalatot.

Gomolygás és pára volt a szinélete. A nagy víz acélosságát keménylette énje. A liniás felhőalakokat szimbolumukért kedvelte, az egyeneslelküségre. A tojásdad bárányfelhőket patyolatságukért, az ártatlanság jelképezésére. Kedves szinét, a lilát, a napnyugati égen kereste. A fátyolozott citromost a keletin, valamivel napkelte után.

Misztikát fedezett fel bennük. Határozatlan alakot kölcsönöztek a távoli tárgyaknak. A párázás imbolygott körülök. Kicsiben mult, hogy nem illatozott. Tömjénes, égi illattal. Talán érezte is.

Ez vonzotta a templomba ujholdvasárnap. A tízórás nap besütött a terjengő tömjénillaton s elmélyedt a szemlélésében. Jobban csak a prefáció dallama kötötte le. Belebúgott az orgona fugája. Sejtelmesen, bizonytalanul. Amilyen határozatlan alkonyulatkor a távol-füzes óriás jegenyéje.

Az égdörgés nem ellenkezett énjével, hisz a pára szülötte.

II.

Jött a nyár. Úgy, ahogy a városiak kívánták. Gyorsan. Az életlehelő tavasz szinte iramodott. Mértföldes lépésekkel, mint a hegycsúcsokon szökő óriás. Az ázott szürke avart zöld fű takarta be. A szarkacsörgésbe beletrillázott a fekete rigó. Káliumfény gyult ki a leáldozó nap nyomán.

Álmodozva botorkált. Utról-utra. Jártában madárhang ébreszti fel. Körülnéz. Csonka fatörzsön barázdabillegető csetteg. Felhajtja a fürtösen összehajló gyepet a tanító. Alatta egy fészekalja apróság. Közel csap hozzá az anya. Siróan csetteget.

Elsiet onnan. Lelkiismeretfurdalást érez, hogy megzavarta a madárcsalád békéjét. Tán éhen is vesznek, ha az anyjuk odahagyja őket. Sok madár kényes a fészkére.

Hetekig nem mert azon az uton járni. Mégis arra tévedt. A kíváncsiság, másrészt a lelke megnyugtatása rávitte és megnézte a fészket. Üres volt. Megkönnyebbülten lélekzett, mert a fövenyen hat ügyetlen fióka billegett.

Lassankint népesedett a magános ut. Ismeretlen városiak lepték el, estenen. Mintha mind az alkonyatot leste volna. Hangosan bírálták. S Beethoven-himnuszokat zengtek az éjtszakáról.

Mennyit látta! Mennyit nézte! Költemények feküdtek a lelkén, álmos, langyos ritmusu nóták, de ki nem adta, mert féltette, hogy máskép érzik. Rapszódiát, dithirambot magyaráznak az elégiásságukba.

A jégropogást, az égig csapó hullámzást nem tudta volna megénekelni.

Verőfényes zápor kerekedett. Váratlan. Kis borulás, kis égzengés s beárnyékolódott a viz tükre. Egy-egy esőcsepp helyén, mintha ezüstpókok ugrottak volna szét a vizen, keskeny fénynyomok maradtak el. Mesés volt ez a játék. Mintha csak tündérszigeten történt volna. Az égen szépiás testü, kármin szegélyü felhő terpeszkedett. Gyönyörüségét lelte a képben. Egészen rajta feledkezett.

Hol jobbról, hol balról rohant el egy-egy felgyürt nadrágu ifju-ur. Majd feltaszították. Nyomukon sikoltozó lányok.

Egy lány. maradt utolsónak. Nyugodtan haladt. A tanítónál egy fejjel magasabb. Felajánlotta neki ernyőjét. Köszönte s elfogadta.

Magasodott mellette a lány. Méltóságosan, mint hazájában a bérci fenyő. Harmatos kék szem mozgott hamvas arcában. Délszláv-germán keverék tökéletes típusa.

— Grácia, — mondotta magában a tanító, hogy elváltak. Azután is igy hitta. Sürün találkoztak. Keveset beszéltek. Érezték, hogy nem idegenek egymás iránt. Leginkább a lány pedzette. Érezni ha nem is érezte olyan erősen, de kimondta. Amaz ellenkezően csak faggatásra vallotta meg.

— Szeretett-e már?

— Nem.

— Nem is szeret senkit.

— Gráciát szeretem.

Azontul keresték az alkalmat az együttléteire. Árva lány volt. Szerette a természetet; nem is hagyta viszonzatlan. Üdévé, kedvessé tette a lelkét. A pezsgő vértől kifestődött az arca.

A tervezgetések sem maradtak el. S ebben pecsételődött meg a tanító krisztusi felfogása. A lány úgy akarta, hagyja el a pusztát, a hivatását s menjen városra. Válasza:

— Hagyja el mindenét. Mondjon le dús örökségéről. Kövessen a szük körbe. Ha nem is gondtalanságot, de boldogságot ígérhetek.

A lány szó nélkül távozott. És kerülték egymást. A tanító sebzett szívvel vánszorgott ki a napnyugtára. Véres csikokban alakult ki a párázat. Vagy két hétig tartott lelke fájó állapota. Az esős, szeles idők csak fokozták a lehangoltságát, de segítségére jött a toll. Versbe irta fájdalmát. Sorok alakultak a papíron s a lelkére iródott rózsaszín rímek lepattogtak róla. Átadta a papirosnak. A fájdalom is megéneklődött. Félénken, álmodozó lázzal. Suttogott, mint nádas a langyos szellőben. Sirt, ahogy az őszi szél. A ritmusa egyenletesen, szelidszökésen lejtősödött, akár a nádas hullámzása. S megint nyárelői hangulat lengte át egész valóját, ahogy régen. A nap is sütött. A hold is felkelt.

Az augusztusi napszállásra feledkezett s lány haladt el mellette. Körüle apró gyerekek. Karjába, szoknyájába kapaszkodva. A lány mesélt. Azok meg hallgatták. Néha kottyant a beszédbe valamelyik oktondi. A kérdésre nyájas felelet várt. Az álmodozó figyelmét is magára vonta a mese s gondolat támadt benne:

— Ez jólelkü. Csak áldott lélek tudhat a gyerek érdeklődésébe igy belemarkolni.

A lány elejtette zsebkendőjét. — Utána vitte.

— Nagysád kérem — s mutatta a zsebkendőt. — Gondolom, kedvességed veszítette el.

Ráemelte jóságos szemét. Kerek piros arcát sárga haj koszoruzta. Úgy, de úgy hasonlított a lenyugvó naphoz. Aranysárga haja volt a sugár.

Nagycsaládu, sokgondu fővárosi könyvkötő szegény lánya volt. Egyuttal támasza, kenyérkeresője.

Következő nyáron már két álmodozó bámult a nap hunyó sugaraik.

Valaki villaerkélyről nézett messzelátón a szinben gazdag esti tóra. Csónak siklott párás levegőjében.

III.

Valakinek a villaerkélyen lehanyatlott a keze. Úgy ölében nyugtatva határozottsággal mondotta:

— Egy szegényből kél koldus lett.

Lett három. Gőgicsélő apróság sirt a bölcsőben. Poetikus hangulat áradt jöttével a tanító szobába. Lélekzetvételét is édes virrasztás, boldog aggódás kisérte.

A megtörtség szinte kiszámítható volt, ha e gyerek meghalna. Mint a használt gummilabda. Hol itt, hol ott be-behorpadt a családi élet gömbölyüsége. De kiegyenlítődött a kicsike szeretetén. Darabig csendesen gördülékenykedett a folyása. Kis öröm, kis gond — váltakozott a kettő. Nagy szélsőségek nem játszottak bele kevés igényü életükbe. Az élet durva szaga kerülte házuk tájékát. Kikerülték a harcot s elmaradt a vereség, vagy a hívogató győzelem.

Jégverés nem ártott, gazdag aratás nem használt nekik. Homlokukon nem szántódott gondredő. Olyan elégedettek voltak, mint a názáreti család. Nyugodt, rendszeres munka: nagy akarások, henyeség nélkül. Ámulat és csüggés a természeten Assisi lelkével, ahogy régen, mig maga járta az utat s egyedül hallgatta a rigót.

Mostoha esztendőben nem bánkódtak a kalásztalan vetésen. Ahelyett elcsodálkozott az asszonyka:

— Nézze, édes, mennyi a pipacs, hogy kéklik a buzavirág. Margarétát ennyit sohase láttam.

S odatolták a gyerekkocsit. Simogattak a szirmokon. A kis asszonyka csodálkozóan csapta össze apró tenyérkéjét.

Lila szőnyegként ibolyásodott a baltacím virágos táblája. Az akác-soron kakukfüillat kergetőzött a lehulló fehér szirmok bódító illatával. Ugyan, ki gondolhat itt a mostoha évre?

— Hallgassa édes! Hogy zsongnak a méhek!

— Ver a pitypalatty!

— Pacsirta énekel a bárányfelhős égen.

Ahogy magasabbra, följebb kapaszkodott a hideg levegőben, szálltak utána lélekben s itt maradt a föld pora. A féreg csuszik benne.

— Én már learattam.

— Le, édes. Meg volt a vizsgája.

— Meg. A bátyáim most takarosznak az ősi telken.

— Édes most telel.

— Inkább telelek. Azok télen emlegetnek el a dorkó duruzsolása, kukoricapattogatás mellett, mikor édes szánt, vet, arat az iskolában.

— Most fájlalják uri sorom.

— Télen édes aggódik!

— Van ok a gondra, mert a beteg, lábbelitlen gyerek hiánya az iskolában elemi csapás.

— Hát az emberek szeszélye!?

— Mostoha esztendő...

— De édes azt mondja: bizva küzdjünk az ősi földért!

— Bizva, mert kihull kezünkből a gyeplő ...

— Idegen fajéba kerül.

S tovább lépegettek az alvó baba után. Harmónia élt lelkükben. Hogy kopottabb ruha került, mint az első éven, azzal ugyan nem törődtek. Gondolni nem a külsővel kell, a belső nyugodtsága az első.

Igy, a természet ölén megtörik a durva harc. Törvény uralkodik mindenen. Szél fuj: ring a nádas s habzik a viz. Melegen tüz a nap: sima a tófelület s langyos a viz. Pára száll a levegőbe s lila fátylat von a leszálló nap arcára. Bársonysimításuak a parti hegyek s beleszánt hamvasságukba a pár halászdereglye. A vizben megszólal az asszonyka:

— Fehér karikák!

— Zöldesek azok, édes.

— Csakugyan.

S a férfi elgondolja: „Nem három a daru. Ez az asszony miben se tudna ellenkezni. Oda száll a lelke, hová az enyém, ahogy azok a páramuszlinek a naphoz. Mért nem törvény ez is minden asszonynál?"

Eluszott tőle. Be, a náderdő széléhez, hol sásliliomot, vadszegfüt, meg tündérrózsát tépett az asszonykájának. Szép fehér, sárga, meg rózsaszín virágokat.

— Tudtam! — szólalt meg a háta mögött.

Kevéssé megrebbent, mert úgy hitte, hogy teljesen egyedül van. A fürdőn nem is volt már senki. Azért szerettek alkonyaton, imádságos esti csendben fürdeni.

— Milyen harmatot sírtak már a tavi rózsák.

— Tündérkönnyek, rózsakönnyek.

— Fogja, édes! --- És koszoruvá fonta a husos inu rózsákat. Olyan fonata esett, mint a töviskoronának. Durva, nehézkes. Ráillesztette az aranyszőke hajkoszorura:

— Megkoszoruzom! Kis királyném . . .

— Kormánypálca?

— Itt egy buzogány!

— Jaj, az nem kell. Hiszen olyannal a jó Jézuskát ütötték királylyá.

Az álmodozó elsápadt s mélabúsan felelte:

— Mi — igaza van — méltatlanok vagyunk ilyesmire. — S le se törte a buzogányt. — Akkor hát egy sásliliomot.

— Jaj, valaki meglátja ezt a mókát!

— Hadd lássa!

— Nagy gyerekek vagyunk.

— Azt szeretem bennünk.

— Gyereklélek . . .

— Tiszta lélek.

Sirás szólította ki őket.

— Egészen megfeledkeztünk. A babát egyedül hagytuk a kabinban.

— Édes fázik is.

— Édes is.

Összenézték az ujjaik végét.

— Édesé nagyon behorpadt. Jobban megfázott. De azért én sietek. A baba!

Szökve, uszva tartott a sirás felé, a koszorut letépte fejéről s kezébe fogta.

Az embere szeretettel nézett utána. Akár az első találkozáskor.

— Mennyi szeretet! Csupa lélek és sziv!

Elgondolkozott. Nem vette észre, hogy borostás az álla. Három hete, hogy nem borotválkozhatott. Pénze nincs, hónap közepe és se a borbélyt, se a köszörüst nem birná fizetni.

Éhezni? Eszébe se jutott. „Kenyér van. — Ép most nyilik az akác. — Azután a hársfa. — Nem régen ellett le a Citrom tehén és szárnyasodnak a szentgyörgynapi csirkék."

Mikor úgy előre számítottak, igy beszéltek. Poétikus volt még az előregondolásuk is, ami prózába letéve azt jelentette: Áprilisban mértek konvenciót, a második fertályra. A méhek most gyűjtik az akácmézet. Egy-egy csillogó lépet keretestől asztalra tesznek és jóizüt ozsonáznak belőle.

Fürdés után, vacsorára nagyszerü a forralt, lehü-tött tej és mézes-vajas kenyér.

Pusztai diéta, de sok városi megnyalná utána a száját, ha hárserdőben igy költhetné el. Dőzsöl a rengeteg méh a kasok szájánál. Künn tollászkodik, mert benn szük és meleg a kas.

— Holnap eresztenek?

— Nem édes, de nem is jó lenne, mert kései raj nehezen telel.

— A készből etetni nem gazdaságos?

— Prózában úgy hangzik.

— Költőien?

— Állatkinzás.

— Akkor humanitás.

— Az is költészet ma már.

— Kap egy mézes-vajas csókot. . .

— Az volt.

— Izlett?

— Vérbeli méhésznek ne izlene?

Ivott a tejes csészéjéből:

— Tartsa a kezét!

Az ura tejes csókot hint rá s kérdi:

— Milyen izü?

— Előbb lecsókolom...

— Anélkül mondja meg.

— Aranyszáju.

— Talán inkább tejesszáju.

— De nekem aranyszáju.

Langyos hangulat kél az évődés nyomán s kitolódik az éjszakába. A pusztában egy ablak se világit. Fölkel a hold.

— Lenyugodjunk! — szakad a csendbe a férfi hangja.

Holdvilágnál vetkőznek, hószín párnára hajtják le a fejüket, hogy a nappal keljenek másnap, mikor majorság káricái az ajtóban. Megjelen az asszonyka, fehér hálóban s fekete alsó szoknyában. Fésületlen haja kunsági menyecskésen bekötve bécsi kendőbe.

A szakasztókosárból ocsus gabonát szór az állatok közé. Legugol s egy marékra valót a tenyerén tart. Ugy eteti a kedvenceit. A Kontyos, a Bosnyák benfentesek s ott torkoskodnak a tenyeréről. Az ura az ablakon könyököl ki, onnan gyönyörködik az idili képben.

A baba fölkel s reggelihez ülnek. A papa, mama az asztalról esznek. A baba nyakon öleli anyját s rátapad a mellére.

Utána fürészelés hallatszik ki a méhesből.

A konyhában sistereg az ebéd. Délután megint séta a pipacsos mezőn, a buzavirágos dűlőn s a földiszedres tarlón, bibortáblán.

Fölkel a hold. Bevilágít a szobába. Az alvó baba lélekzetébe másik kettő vegyül.

Igy folytatódik nap-nap után.

IV.

A lila alkonyos augusztus bele ballag a szeptemberbe. Ezüst köd ül az ugarszántáson. Dér ragyog a reggeli napra.

Megélénkül az iskola tájéka. Mezétlábos gyerekek emelnek kalapot:

— Dicsértessék a Jézus Krisztus.

Tisztavizü szemük ránevet a tanítónéra.

Tanítás után séta. Ma az asszonyka nélkül, mert nagymosás van.

Nehézkesen köhög hébe-korban a tanító. Nagy, vágyós szeme ijedten áll meg az üregében. Lenn az uton beleütközik Gráciába.

A leány szólítja meg:

— Csodálkozik?

— Nem.

— A szeméből azt láttam.

— A köhögés kinoz.

— Sovány, beesett az arca... Menjen tengeri fürdőre!

Megakadnak. A lány nem akarja bolygatni a pénzkérdést:

— Hallom, nagyon szép családi életük van.

— Itt kell hagynom.

— Mindjárt kétségbe esik.

— Dehogy! Minek hitegessem magam? Ugyis eleget áltattam magamat.

— Ha most . . .

— Ha most pénzesen házasodom, Abbáziában telelhetnék.

— Egészen nem igy gondoltam.

— Csak a családom . . .

Elváltak.

Ágynak esett, mert az őszi ködök, hetes esők és az iskola pora segített hizlalni a baját, a gondos ápolás se használt. Energia kevés volt a természetében. Még azt a keveset is megőrölte a betegség és az aggódás időnap előtt.

— Mit kezdetek? — kérdezte a jövőre gondolva feleségét.

— Meggyógyul, édes!

— Meg? Ne hitegesse magát! Nem elég, hogy két éven át alvajárók voltunk? — suttogta keserüen.

Az asszony elfordult s titokban könnyet törült ki a szeme sarkából.

V.

Az özvegy hajnali álomból ébredt. A rózsapatinás szinek fekete felhőn remegtek. Bús, melankólikus hangulat álmodozott lelkében. Szivfacsarást, lélekrázkódást nem érzett, ahogy az álomból ébredők se. A fekete felhő a jövőt szimbolizálta. Sötét konturjait hajnali derengés pirja festette reményszinüre. Félévig lakása, féljárandósága kijár továbbra is, tudta. Ez a tudat adott lelkének álmokra jogot. De ha ipa megjött, sejtelmesen lopakodott belé a kétség. Költőin rózsaszín rímekben a férje megirta, amit ipa egészséges nyelven himezetlenül kimondott. Ha a sokgondu apjára emlékezett, szinte öntudatlan tolult nyelvére ura verstöredéke:

Beálltam szinesdélibáb  kergetőnek. Én a vadvizek ős halász fia... Mig apám a tarlott földet turja.

Utána meghatódottan ejtett könnyeket. Legördültek a gyászruhájára és szivárványfény rezgett a gyöngyeiben.

Ura helyére kihirdették a pályázatot. Szinte marakodtak az állásért. Egymás hegyén hátán vándorolták a pusztát, mint a bucsujáró hernyó s még a béresgazdának is a jóindulatát keresték.

Rövid időn bevonult az új tanító. A gyerekek öszszegyültek az iskolában. Belépett. Tanáros pózzal lapozta végig a munkanaplót. A gyerekek suttogva beszéltek, ahogy régen szoktak imádság előtt. Meleg érdeklődéssel, bizalmas pillantással néztek a katedrán jobbra-balra lapozgató hirtelenszőke oktatóra. A kisebbek közül elszólta magát egy:

— Az új tanító!

De nem viszonzódott nyájas tekintettel. A gyerek szeret érdeklődni, ha iránta is hasonlót táplálnak. Szinte megmerevedett az osztály, mikor a szigoru parancs közibük szaladt:

— Csönd!

A tekintet meg méltó kísérője volt a ráparancsolásnak. Rettentően lehangolódott a sok apró lélek s olyan félelemféle rakott fészket a zöldlombos, virágfürtös lelkökbe, hogy szinte megdermedtek tőle. Óra tevődött a katedrára s az új tanító szeme gyakran kereste. Egyszer megelégelte s katonásan harsogott az új parancs:

— Imádkozzunk!

A gyerekek szálankint keltek föl s szálankint rakták össze kis tenyérkéiket. Idő telett bele, mire készen voltak valamennyien. Ugyanaz a barátságtalan hang parancsolta:

— Üljetek le!

Álmosan, édes gyerekbágyadtsággal ültek vissza.

— Egyszerre! — harsánykodott a tanító.

Negyedóra multán sirva fakadt a fele iskola, mert az érzékeny, parabolával nevelt lelküknek feszes volt az új ruha. Azért beleszokni beleszoktak, de lassan.

Hidegebbek lettek s otthon napokig se tudták a szavukat venni. Az atlétás szőke embert a szép napnyugta mindig otthon találta, de szélben s csikorgóban döngette lábával a fagyos göröngyöt. A fényt sziporkázó hó csillogására feledkezett, vagy elgyönyörködött ablakából a bika tagbaszakadtságában. Az izmok matériális munkája foglalkoztatta s partcsókoló beszédessége helyett égigcsaptában bámulta a Balatont. Ökölbeszorult a keze, ha valami megmarkolni valót látott. Sámsoniasan állt meg a partszakadékok előtt. Mikor ecsetet, vázlatkönyvet vett a kezébe, alaktalan sziklatömbök meredtek az égen. Dehogy látott rajtuk rózsaszín lehelletet. Azon ezüstösen vetette, ecsetelte ki a szögletekben megrajzolt alakjukat. Acéllott a nagy viz. Egy-egy partszakadék, vagy jéghegy tömbösödött bele a szemhatárba s nyers, bravuros képek kerültek az amatőrködésről tanuskodó szobája falára

Megállt előttük. Lányos ivületü száját rómaiasan lebiggyesztette. A lábait szétvetette, az öklét pedig ütésre készen tartotta a háta mögött.

Előadás után szó nélkül távozott hazulról, de már messziről megismerte az özvegy döngő lépéseiről, ha jött.

És sietett az ebédkészítéssel. Evésnél keveset beszéltek. Az utód örökös szemrehányással élt:

— Anyámasszonyok ezek a gyerekek. Ha rájuk néz az ember, karjukkal eltakarják a szemüket.

Az asszony sirva védelmezte férjét. Olyan formán, hogy vád is, de védelem is volt:

— Szegény édes, bizony szerette őket. Talán elkényeztette. Meg minden idejét velük töltötte.

A tanító elérzékenyült. A kemény vonás meglágyult a szája szögletében. Talán elgondolta, hogy utána is ment valaki s az is panaszkodik ennek, vagy annak. Mindenkinek más egyénisége van. Még a legegyenlítlenebb tanítónak is van fogása. Talán ő se jól kezdte. Kérdezősködnie kellett volna az özvegytől, mert később észre vette, hogy mennyit, nagyon sokat és önállóan tudnak ezek a gyeirekek.

A félév vége felé járt. Valamit gondolnia kellett az asszonynak. Hanem, hát arra ébred, hogy kilakoltatják.

Ovónői állást szerveztek a szomszéd községben. Átment bemutatkozni.

A tanító tanított, hát beszólt iskolába és rábízta a kulcsot. — Ügyeljen, kérem a kislányomra. Bámulva nézett utána. A karcsult alak babonásan festett a gyászruhában. A fátyolos kalap oldalt csapott széle, az izléses egyszerüség, a portól fölfogott ruha alól lépegető apró lábak, a tartás . .. Soha se látta díszben. Soha se gondolt rá. A fölényes ember volt: ott lakott a lakásán s fizetett a kosztjáért. Most meghőkkölt a szilajsága. Eszébe ötlött az asszony nyájas, elomló szelídsége, méltósága, amivel féken tartotta, tiszteltté tette:

— Ügyeljen a kislányomra. Az Isten áldja meg! — csengett szelíden a szó fülébe újra, mikor már eltünt szeme elől a gyászos, lombringásu alak.

— Imádkozzunk! — hangzott.

Egy toppanás és talpon állt az egész iskola.

És imádkoztak. Szépen, párban, katonásan hazamentek.

A tanító sietve, dobogás nélkül nyitott be a kisgyermek szobájába. A lefüggönyözött homályban szabályos lélekzés hallatszott. Elhuzta a gyermekkocsi függönyének egyik szárnyát s mert kipirultan, édesen szendergett a baba, visszaigazította. Leült melléje ellágyultak a szögletes vonalai a félhomályban: a nagy váll, a bikanyak s langyosan világolt a szeme.

Estére kelve érkezett meg az özvegy. Meglepődve hallgatta, hogy a tanító ott őrködik az alvó kislány bölcsőjénél. Elbeszélte. Ha nem sikerül az ovó, kifőz, de városon, vagy pedig diáklányokat tartok. — A kislányomért meg kell tennem.

A tanító részvevően nézett az asszony szemébe.

Az asszony visszanézte, hálásan, köszönően.

Éjtszaka pedig egyik se tudott aludni. Reggelinél kerülték a szót. Végre a férfi kezdett a beszédbe:

— Az éjjel nem aludt!?

— Nem tudtam.

— Azon törte fejét? — célzott darabosan az óvónéságra, meg a kifőzésre.

— Azon is. A férfi fölvetette tekintetét:

— Azon is?...

Megköszönte a reggelit s ment tanításra.

Végtelenül jól esett a talányos felelet. Dehogy fosztódott volna meg tőle! Egy kérdés és vége a föltevésének. Boldogan ringatózott a misztikus ködbe. És határozatlanul, álmosan vezényelte:

— Imádkozzunk!

A gyerekekre is újra ráragadt a régi hangulat s egybefolyt a mondatszerüen tagolt imádság, ahogy tömjénfüst egyik gomolyagja a másikba ömlik és az ima áhítatosabb lett.

Többszöri beszélgetésük együttlétre bátorította a tanítót s kivetkőzött ridegségéből. Simult, alkalmazkodott az asszony természetéhez s a csodás parabolásság meseszeretővé tette.

Az álomba ringatózás jól esett. Az asszonyka idézte: „özvegy vagyok, özvegy, bánatos kis özvegy." A hallgatás is beszédes lett már és ki se csodálja, hogy összeédesedtek.

A vacsora után való beszélgetés belenyúlott az éjtszakába. A tanító hosszukat aludt reggelenkint, mert sokáig nem ment álom a szemére. A szilajságból még maradt jó adag. Mégis félt megmondani, hogy vonzódik az özvegyhez. Rettegett a gondolattól, hogy ez az aranylélek itt hagyja.

Az asszony is belebomlott már. Reggelenkint meg-megállt az ajtó előtt:

— Tanító ur édes, felébredt már ? Itt a mosdóviz az ajtaja előtt.

Lányos szeméremmel pirult bele a mondásába, mert tartózkodását megőrizte féltékenyen, őszintén.

A tavaszi nap már jól elbámészkodott. A tanító ajtója előtt megint elhangzott a szó:

— Tanító ur, cukros...

A tanító végét se várta, ráfelelt:

— Kezét csókolom. Köszönöm...

— Megjött a kinevezésem ... Felpattant az ajtó s a következő pillanatban összehasogatva hevert a földön a kinevezés.

Reggelinél csak annyit mondott:

— Köszönjön le!

A duzzogó asszony visszafordult.

— Gondolja, hogy itt élek!? Mit szólnak ? Igy is suttognak...

— Hiszen elveszem feleségül. Hadd suttogjanak

Lábjegyzet

Megjelent a Balatoni levegőben c. kötetben.

---

Előzmény          Tartalomjegyzék          Folytatás

---