A molnárék fia

A Balatonba siető kis patak felülcsapós malma a viz felől háznak nézett, de a falu felé csak kunyhót mutatott. Mögötte gátba gyüjtött viz várt a fizikai erejének kimutatására. Reggelente nézhette benn a kunyhó frissre mosdatott arcát, ha Tihany mögül kibukott a nap. A molnár javakorabeli ember, a felesége fiatal és második. Ugy mondták a falubeliek házasodásakor, hogy elment a pataki molnár esze. A lány szegény cselédsorból emelkedett föl hozzá s eleinte becsülte is a jómódba való csöppenést, de később megbotlott, — mert bizony gyereke született. A gyerek kevés izgalmat teremtett a molnárcsaládban, annál több megelégedő, csicsijás lélekhullámzásl. Néha-néha örömsugár sávosodott bele a pataki molnár lelkébe. Kopaszodó, deresedő fejéhez s totyogósságához éppen illett a karjára vett baba — de nagyapásan. Mutogatta az őrlőknek és dicsekedett, hogy szakasztott az apja. A jobbérzésüje ráhagyta: — Hadd teljék benn öröme! A vigyázatlanabbja szájasan vágta ki: — Majszter ur se hiszi . . . Árnyék szaladta be ilyenkor a homlokát és boldog hitével szemben feltámadt a kétsége. De nőtt annyi lelki ereje, hogy humorrá gyurta magában és nevetve felelgette tépelődés, emésztődés helyett: — Félre lépett az asszony. — Hát kirugott a hámból! — Fiatal és a gyerek elkél a háznál. Én se élek végitéletnapig. Legalább van, kire hagyjam a jószágom. Ne marakodjanak rajt az irigy rokonok. A gyerek nőtt és anyját megviselte a sugdosás és leöregedett az urához. Akárhogy érzett, de iparkodott az embere kedvében járni. A molnár ráért — a legények végeztek a malomban — s dajkálta a fiát. Mert egyetlen gyerek volt, mindent megengedtek neki. Halászni is együtt jártak be a Balatonba és ha nádtövön akadt az öreg horga, vetkőzött a gyerek és lebogozta a horogostort. Sokszor csak többperces vizbebukással, diadalmasan hozta föl: — Itt van, apám! Az „édest" sohasem tette hozzá. Igy szerette az apja és az anyja is igy szoktatta. Később csak az iskolábajárások szakítottak az együttlétükön. A molnár megváltozott, kevesebbet gondolt az őrlőivel és csak a szerződött falui maradtak. Az előző években annyira összeszedődött, hogy észre se vette a haszon elmaradását, sőt fia besoroztatását se, akit Sopronba vittek és ügyes gyerek volt, nem csoda, ha a kapitány megszerette s karácsonyra már egy-egy, husvétra két-két csillaggal eresztették szabadságra. Karácsonykor egy nappal toldotta meg a szabadságot s szobafogságot kapott érte. Utána sínylette a szabad, gondtalan életet és a kaszárnyát kalitkának érezte, ajtónak rajt a parancsokat. Hanem a kulcsát, a szabadakaratot magával hordta és éjszakán is kimaradt, amiért fogságra ítélték, de kiszökött. Őriztették, lepedőn ereszkedett le az emeletről s ment a Fertő partjára. Hallgatta a halászbárkákon végigguruló evezők kattogását. Nézte, hallgatta a sárgalótuszos vizi csönd éjszakás pauzáját. Nem szolgálaton volt s csak odaszökött, amiért megint raportra vitték. A kapitány haragosan ordított rá: — Hol volt ? — Herr Hauptmán meldige'horzám, a Fertőn. — Mit csinált? — Alázatosan megkövetem, semmit. Odalépett hozzá: — Semmit? Te is semmi vagy! Elővette kését s maga metélte le csillagait és máris tegezte, ahogy a közbakákat szokás. Egészen csigavér vette. — Csakhogy be nem csukatott az öreg — morogta a szobában. A soproni halászok úgy ismerték, hogy a tanyabelieket se jobban. A kapitány nem nélkülözhette. Ügyes, katonás mozdulatait száz ember közül is kilátta. Mikor pedig vezényelt, ropogott szájában a német szó és dróton mozgott a szakasza. Aratási szabadság előtt egyszerre kapta vissza csillagait és két hétre hazamehetett. Az öreg molnárt meglepte, mert a pünkösdi látogatásakor csillagtalan volt a fia és még kimaradást is alighogy kapott. Először lehordta a kapitány és csak akkor engedte ki, hogy az apjára hivatkozott. Kimentek a Fertőre, megmutogatta a halászos mivoltát. Most, az aratási szabadságon, hol a patak a Balatonba sekélyesül, lábaltak be a nádas mögé. Ott himbálózott csónakuk majdnem megfeneklődve. Hálót vetettek és közbe beszélgettek. Vontatva, kevesetszólóan, hiszen a halászás szükszavusággal jár. A molnár félreköpött a vizbe. Pipájából a csónak pereméhez kocogtatva kiverte a hamut, aztán megszuttyogatta, hogy szelel-e ? Teletömte : — Jóizü dohány e. A porosából a legényt is megkínáltam és dicsérte. Nem trafik, aszonta. — Én egyiket se sziveihetem. Csak akkoriban fanyalottam rá, hogy kaszárnyaáristomra itéltek; unalomtöltésből szipákoltam. — Vártunk haza, de gondolom, akkor megent egy csillagod se volt. — Az se volt baj. Legalább nem pocskoltak más piszkos embereért. — Az is igaz. — Mert abban az altisztségben csak éppenséggel annyi a jóság, hogy kéretlen tovább kimaradhat az emberfia éjjelente. — Te azt se elégölted meg. — Hátha úgy elvagyok a Fertő partján, nádasán. És hiába is, biz a katonaság csak rabság. Nem szabad az ember magával. — Legalább otthun lennél üdőre. — Elfeledkezem az időrül és azon kapom magam, hogy már későn van. Ha már későn, akkor hát legyen egészen későn. — Azért aztán csak úgy emlegetünk itthun anyáddal, hogy a Gyuri most talán már lehet ujra frájter is, vagy talán éppen káplár is. Utána meg úgy, hogy már éppen közember is. Sohse tudjuk. Te nem irod, csak találgatjuk s az atrecodra se vezethetünk mást. — A nagygyakorlatokra talán firernek is előléptetnek — mondotta a fia. Szüretre, mig a rekruták be nem vonultak, szintén kapott szabadságot, hát lehányta magáról a katonaruhát és civilbe öltözött; apjával aztán járták a színehagyott nádak világát. A dércsípte, ezerszin nádvilágban hallgató, didergő csönd ült reggelente. Nem előzte meg jöttüket a nádiveréb. A szélcsöndekben már tépetten terjesztette fakult leveleit a vízirózsa. Csak a déli napsütésben mászott rá a tarka béka. Fázósan, álomkórosan, mintha szédülne. Csobbanni is lustán csobbant a bogárság után. Aztán a felszínre se bukkant. Befuródott az iszapba és a fenék felkavarodása mutatta, hogy hol. A keleti szellő végighullámoztatta a szőkülő fejü nádszalagot; kígyózottan cikkcakkozott utjában. A katonán is ilyenformán futhatott végig a hideg és kelletlen vetette meg a hálót és eltünődött a hosszu téli kaszárnyaéleten. Ha hozzáférhetett, a Miklósék serdülő korból kiszépült Marcsája kerülgette. El is évődött vele katonásan, de mikor látta, a gyerek mennyire utána vetette magát, hirtelen határozattal összeszedte készségét és kievezett a folyótorokhoz. — Egy nappal előbb utazott vissza a szabadságáról. Két napot csavargott a fertői halásztanyán, hol a kuttyogatós legény lányának tette a szépet. Nem könynyelmü bakamegszokásból, de komolyan, mert ime egy napi szabadságot adott maga-magának a tiz fölé. A lány fogadta. Háromcsillagostól se? Ismerték apjostól már és nem nézték ferdén a settenkedéseit. Hét napi egyest kapott, ami katonaéletben semmi, mert komiszabb dolog is megeshet a bakagyerekkel. Terhesebbje a büntetésnek, hogy rukkolnia kellett : agyusztálni és ujoncot abriktolni. Utána neki vasraverés, másnak szabadság; akik még hívják is a városba: — Gyere öregem! — Hát megyek is a rézfüttyét! És oldalfegyveresen ment. Az őrmester kereste és ott találta a Fertőn, a halásztanyán. Tudták már, hol kell keresni. A kikötőn ült. Mellette a lány. Lelógatták lábukat és a vizszinen tartották. Az ő bakkancsa éppen a talpa széléig merült bele, de a lány lógázva se tudta vizbe értetni. És ezen mulattak, mert a megértő sziveket sok cseprőség vidítja. Az őrség elől kellett ladikba ugrania és kiáltotta: — Öregem, várjatok, megcsónakáztatom előbb a szeretőmet. A káplár mit tehetett egyebet, várt. Egyivásuak voltak. Gyuri egyet került az irtott nádak helyén, sulyom és hinár közt, mikor kikanyarodott, szájon csókolta a lányt, aki mert nem akarta engedni, hát erővel fogta le, aztán ment a patrol előtt. — Csak kerülő uton, öregem. Aztán ne vágj olyan szigoru képet. Mit gondoltok, mi jár ezért? — Lefokozás — mondották. Leültették a két napját s ujra lefokozták és leszidták. Utána ingre-gatyára vetkőzötten ült a priccsén. Szájában pipa s karikázza a füstöt és bölcselkedik. A többiek körülülik, akár iskolázáskor. Lelógó lábait maga alá szedi, bal karjával átöleli s jobb kezével a pipáját fogja : — Gyerekek! Én rám nem szabtak borjut! — Úgy érted öregem — felel egy velebeli — hogy rád szabták. Iszen mindég azon vagy, hogy fölvedd. — Értelek, öregem. Firerkoromban nem köllött borjut hordanom s mindig azon mesterkedtem, hogy kölljön viselnem. — Valami bolondot tettél. — Nem sokáig tart, higyjétek! Két hétig, vagy addig se és szabad leszek. Megint teszek valamit, valami nagy bolondot. Most felöltözködöm, aztán megnézem a rózsám. Két napja nem láttam. — Úgy-e apám — szólt egy rekruta — eddig más szeretőt is választhatott. — Né, a bundás ! — agyarkodtak rá a vénebbek és azon mult, hogy meg nem csapták, mert a lefokozott csillapította őket és hallgattak rá. A lányt künn találta, vacsorához készülődött és segített neki. Egy-kettőre lepergetik a halak pikkelyét, aztán pár darab fát hasított és tüzet élesztettek a déli parázsból. Aztán a dereglyefogó hidra ülnek, a baka lábát rányujtja egy cölöpre s úgy fekszik a hidon. Az odahajló galy leveleit tépi és a vizbe hullatja. Szórakozottan, egyenként. A leány nézi és észreveszi a csillaghiányt. Határozatlanul ejt róla szót! — Megint lefokozták. — Semmi. Tudod, úgy is kivetkőzöm, hiszen két esztendőmet leszolgáltam már. — Ha olyan könnyen menne az! — Könnyen-e? — Könnyebb e vén hajónak szárazra menni — rugta meg a lány a dereglyét, amely ott fekszik pocsolyavizesen, iszapba merülten előttük, hasznavehetetlenül, lék-ütötten. A legény két cölöp szétsulykolt, lapos fejére lép s fölemeli a vizzel telt jószágot. Tovább huzza ágyából s orrát a hidra teszi. Nyögve, erekidülten, paprikavörösen tartja félkezével, hogy vissza ne csusszék. Hátrább lép aztán két cölöppárral és az előtte egyenesedő két duc végére emeli a hajó farát. Aztán belelép a dereglyébe s onnan a lány mellé roskad a hidra. Másnap jelentkezett orvosvizsgálatra és — haskéregszakadásért kiselejtezték, elbocsájtották. Obsitos katonakönyve kezében, szellőzetlen civilgönce már messzire szagosodik a penésztől; ládája — ahogy szabadságra engedett katonáké — a vállán. A telepre tart s hetekig ott ődöng. Hol halász, hol nem. A lány is, apja is biztatják, maradjon ott és legyen fertői halász. Határozottan néz a lány szemébe s mosolygósan mondja: — Nem lehet. — Mért ne lehetne? — A Fertő nem Balaton. — Ez is viz. — Viz ... de inkább nád. És ami nád, az nem viz: a Balaton meg csak inkább viz. És megírja apjának, jöjjenek föl, mert sulyos megbeszélni valói vannak. Már ugyan a lakodalomra is érhetnek. Megjöttek az öregek. Anyja sápítozik örömében, hogy már szabad a fia. — Éppen nincs mit örülni. Koldusa vagyok a szabadságomnak — hűti le és elbeszélte, mikor, hogyan szakasztotta meg magát. Riadnak, méltatlankodnak, de szülei örvendeznek a szabadulásának. — Ráértél volna a házasodással — huzta félre anyja. — Ha má koldusa vagyok, rabja is leszek a szabadságomnak. Zsákolnom nem köll, mert ott a molnárlegény. Halászgatás s a rész kimérése marad rám s a bajomtól elszürögethetem a vizet. Mi? Vacsorakor a menyasszonyához fordul, ki elhuzódik tőle. Éjszakai szállást a szomszédban kaptak. Másnap reggel a lány apja kopogtatott rájuk. Darabig tipródott, krákogott, köhécselt, egyszer csak kibökte a korai jövetelének okát: — A lányom egész éccakát keresztül bőgte. Gondoltam, ez igy szokás: válik a lány ... De reggel az anyjukom előáll, hogy a lány nem megy uramöcsémhez, mert nem ép test már s világéletében nem akar betegápoló lenni. Hiába noszítottuk, kárhoztattuk . . . aszondja, meggondolta, nem bánja meg ... Hát köszönöm a megtisztöltetést... Egy kis fölöstökömre ! . . . — Köszönjük, majd benézünk — beszélt a legény megütődötten. — Falatozni éppen tudunk a kocsmában is. Hanem megmondhatja a lányának, köszönöm a hozzám való jó szivét, vár engem otthon a Miklósék Marcsája... Az öreg magyart mintha leforrázták volna, kifordult. A legénynek jól esett, meg szüleinek is, a sikerült visszavágás. Híztak a szabados merészségén.