Álmodozók forrásának megtekintése

<center>I.</center> 
Az első vézna, középtermetü ember. Ahogy a balatonvidéki magyar mondja: vasékszinü. Nagy fekete szeme örökké könnyes. Cseppet se férfias, hanem lányos, krisztusi, szelid, búsvonásu. 

Mikor kis állását elfoglalta, szinte elveszett a nagy épületben. Kongott, kongott körüle, mert egyedül lakott benne. Iskola, nem kellett tehát kétségbeesnie az ürességtől. 

Hogy megállt kocsija az uj otthona előtt, összeverődött a sok pusztai gyerek. Nem szólt nekik, hanem végignézett rajtuk, nyájas, szomorkás tekintettel. Szeretet s lelkesültség lakozott benne. 

Naivan bámultak rá. Egynémelyik el is szólta magát. A tulsó soron játszó pajtásának kiáltotta át: 

— Feri, az új tanító ur! 

Feri oda se neki, játszott tovább. 

Egy másik meg talicskán nyers csalamádét tolt haza a Riskának. Nyikorgott a szerszám. Tulharsogta az ujjongó gyermekhang: 

— Imre, az új tanító ur! 

Letette a terhét. Nyakából kiakasztotta a kötélnyaklót. Ráült a talicska karjára. 

A tanítónak végtelenül tetszett. Nem szólt volna. Csak nézte őket és a szeme mosolygott, amennyiben elkönnyesedett. A gyerekek bizalommal tekintettek rá. Naivan nevetett a tág szemük. Bujtak. Bujtak. Mindegyik a másik háta mögé akart furakodni. Közben ráemelték szemüket az új tanító urra. 

A nagyobbja sürgölődött. Igyekezet volt bennük. Mindenáron segíteni akartak a kocsisnak. 

Megszólalt: 

— Adjon nekik valami vinni valót, András bácsi. 

Lágy, barátságos hangja megbabonázta az apróság lelkét. Itták a szót. A szónak halk, finom árnyalatosságát. Az első szót az új tanító ur szájáról. 

S milyen boldog volt, aki csak egy könyvét vihette is. Amelyiknek nem jutott, oda állt a másik mellé és ment vele. Ha nem vihette, segített a vivésben a menéssel. Megosztozott az örömében. Akadályozta, mert gyakran összebotlottak, de visszajövet szemével hirdette a többinek: 

— Az új tanító ur iskátuláját vittem! 

A ragaszkodás nyilvánulása új magot ültetett lelkébe. Jézus nyájasságával lépett az iskolájába. Hogy végigtekintett a kimosdatott, megfésült seregen, melegség áradt a lelkére. Langyos melegség, aminő a magot csírázásba hajtja. 

Ha a mag bojtorján közé esett, kezébe fogta a gyermekállacskát, felemelte a bünös fejet. Belenézett a szemébe jóságos szigorusággal s közben a lelkére beszélt szelid, feddő hangon: 

— Nézd fiam, nem illik a szomszédék ablaka előtt kiabálni. — Rossz szokás, ha a pad alatt bujkálsz. — Nem való a szükségtelen beszéd. — Nekem okozol szomoruságot a szófogadatlanságoddal. 

Utána könny nedvesítette a gyermekarcot. 

Ritkán adódott rá alkalom. A mesélő, parabolás tanítás lekötötte figyelmüket. Hozzáfért a pusztai gyerek szükhatáru lelkivilágához. Beleette magát. Formázta az alaktalanságát, ahogy a szobrászvéső a karrarai márványt. Szilajságuk a márvány ércességének, érintetlen tisztaságuk a hófehérségének, formátlanságuk a faragatlan márványtömbnek felelt meg. 

Lelke művészi kezével idomította az apró lelkeket. Gyorsan; még a primitív szem is meglátta. Nyilatkozott is ilyenformán: 

— Kupálódnak ezek a gyerekek. 

— Mán az igaz. Olyan módon, ahogyan a dió kupálódik az éretlen szinti héjából. 

Előadás után sétára ment, le a Balatonra. Messze feküdt, hogy túrának is beillett a séta. De el nem mulasztott volna csak egy alkonyatot is. Korán reggel, mint a tüzimádó, a felkelő napra bámult. Úgy át, meg átitták lelkét a lágypiros szinek az ezerféle változatukkal, hogy attól lehetett annyira meleg a tanítványai iránt. Nem tüzős, mint a déli napsugár, de langyos, üdítő, mint az esti harmat. Öröktavaszu levegő hullámzott rajta. Lelkének foka rálehelődött az arcára s a sápadtság mellé pír festődött. Minthogyha a nyugati ég pirosas szinét tükrözte volna vissza és köhögés késztette. 

Ha meg hazament, késő éjtszakáig világolt az ablaka. 

Sienkieviczen és a nagy főpap diadalmasnak hirdetett világnézetén és egyéb poétikus munkán nevelte a krisztusi hitét. 

Hamar észrevették. Falun, pusztán a pap s tanító dolgát közügynek nézik az emberek. Szép is ez. Baj is. Meg van rá a szóbeszéd: 

— Ez a tanító mekkorákat sétál. 

— Mindig ébren találja az éjfél. 

— Ulyan, mint egy remete. 

Szóhoz szó füződik, kitöltik gyermeklelkük ujságvágyát s az elcsigázó munka után való kurta időt s a vacsoránál nem igen terjed tovább. Azontul csendes a pusztai est. Más aligha virraszt kivüle. Tán az ökrész. Még csecsemősirás is verődött az ablakára, ott édesanyák aggódó szive virraszt. 

Fásult a szeme. Megáll az olvasásban. Megdörzsölte. Pihentetőül az ablakba állt. Szeme az ablaka átellenére tévedt. Bele a gyolcsos világításba. 

Égett az acetilén. Fehéren izzó lángja odaragyogott a négyzetes istállóablakból. Rá az ő nátriumfényü ablakára. 

Valahogy nagy szeretettel csüggött a fényen, a szinen. Elemezte. Egész skálákat állított össze, hol más csak egy szint látott meg. Végig futottak lelkén. Pillanat alatt, ahogy gyakorlott ujj a zongora billentyüin. Kivált a meleg, langyos színek iránt érzett rokonszenvet. Ráiródtak lelkére: a habon játszó napsugár szivárvány színeiből az ibolya; az égi hidon annyiféle változatban látta meg, hogy a fokozással nem is érte be. Összetételekkel fejezte ki a színárnyalatot. 

Gomolygás és pára volt a szinélete. A nagy víz acélosságát keménylette énje. A liniás felhőalakokat szimbolumukért kedvelte, az egyeneslelküségre. A tojásdad bárányfelhőket patyolatságukért, az ártatlanság jelképezésére. Kedves szinét, a lilát, a napnyugati égen kereste. A fátyolozott citromost a keletin, valamivel napkelte után. 

Misztikát fedezett fel bennük. Határozatlan alakot kölcsönöztek a távoli tárgyaknak. A párázás imbolygott körülök. Kicsiben mult, hogy nem illatozott. Tömjénes, égi illattal. Talán érezte is. 

Ez vonzotta a templomba ujholdvasárnap. A tízórás nap besütött a terjengő tömjénillaton s elmélyedt a szemlélésében. Jobban csak a prefáció dallama kötötte le. Belebúgott az orgona fugája. Sejtelmesen, bizonytalanul. Amilyen határozatlan alkonyulatkor a távol-füzes óriás jegenyéje. 

Az égdörgés nem ellenkezett énjével, hisz a pára szülötte. 
<center>II.</center> 
Jött a nyár. Úgy, ahogy a városiak kívánták. Gyorsan. Az életlehelő tavasz szinte iramodott. Mértföldes lépésekkel, mint a hegycsúcsokon szökő óriás. Az ázott szürke avart zöld fű takarta be. A szarkacsörgésbe beletrillázott a fekete rigó. Káliumfény gyult ki a leáldozó nap nyomán. 

Álmodozva botorkált. Utról-utra. Jártában madárhang ébreszti fel. Körülnéz. Csonka fatörzsön barázdabillegető csetteg. Felhajtja a fürtösen összehajló gyepet a tanító. Alatta egy fészekalja apróság. Közel csap hozzá az anya. Siróan csetteget. 

Elsiet onnan. Lelkiismeretfurdalást érez, hogy megzavarta a madárcsalád békéjét. Tán éhen is vesznek, ha az anyjuk odahagyja őket. Sok madár kényes a fészkére. 

Hetekig nem mert azon az uton járni. Mégis arra tévedt. A kíváncsiság, másrészt a lelke megnyugtatása rávitte és megnézte a fészket. Üres volt. Megkönnyebbülten lélekzett, mert a fövenyen hat ügyetlen fióka billegett. 

Lassankint népesedett a magános ut. Ismeretlen városiak lepték el, estenen. Mintha mind az alkonyatot leste volna. Hangosan bírálták. S Beethoven-himnuszokat zengtek az éjtszakáról. 

Mennyit látta! Mennyit nézte! Költemények feküdtek a lelkén, álmos, langyos ritmusu nóták, de ki nem adta, mert féltette, hogy máskép érzik. Rapszódiát, dithirambot magyaráznak az elégiásságukba. 

A jégropogást, az égig csapó hullámzást nem tudta volna megénekelni. 

Verőfényes zápor kerekedett. Váratlan. Kis borulás, kis égzengés s beárnyékolódott a viz tükre. Egy-egy esőcsepp helyén, mintha ezüstpókok ugrottak volna szét a vizen, keskeny fénynyomok maradtak el. Mesés volt ez a játék. Mintha csak tündérszigeten történt volna. Az égen szépiás testü, kármin szegélyü felhő terpeszkedett. Gyönyörüségét lelte a képben. Egészen rajta feledkezett. 

Hol jobbról, hol balról rohant el egy-egy felgyürt nadrágu ifju-ur. Majd feltaszították. Nyomukon sikoltozó lányok. 

Egy lány. maradt utolsónak. Nyugodtan haladt. A tanítónál egy fejjel magasabb. Felajánlotta neki ernyőjét. Köszönte s elfogadta. 

Magasodott mellette a lány. Méltóságosan, mint hazájában a bérci fenyő. Harmatos kék szem mozgott hamvas arcában. Délszláv-germán keverék tökéletes típusa. 

— Grácia, — mondotta magában a tanító, hogy elváltak. Azután is igy hitta. Sürün találkoztak. Keveset beszéltek. Érezték, hogy nem idegenek egymás iránt. Leginkább a lány pedzette. Érezni ha nem is érezte olyan erősen, de kimondta. Amaz ellenkezően csak faggatásra vallotta meg. 

— Szeretett-e már? 

— Nem. 

— Nem is szeret senkit. 

— Gráciát szeretem. 

Azontul keresték az alkalmat az együttléteire. Árva lány volt. Szerette a természetet; nem is hagyta viszonzatlan. Üdévé, kedvessé tette a lelkét. A pezsgő vértől kifestődött az arca. 

A tervezgetések sem maradtak el. S ebben pecsételődött meg a tanító krisztusi felfogása. A lány úgy akarta, hagyja el a pusztát, a hivatását s menjen városra. Válasza: 

— Hagyja el mindenét. Mondjon le dús örökségéről. Kövessen a szük körbe. Ha nem is gondtalanságot, de boldogságot ígérhetek. 

A lány szó nélkül távozott. És kerülték egymást. A tanító sebzett szívvel vánszorgott ki a napnyugtára. Véres csikokban alakult ki a párázat. Vagy két hétig tartott lelke fájó állapota. Az esős, szeles idők csak fokozták a lehangoltságát, de segítségére jött a toll. Versbe irta fájdalmát. Sorok alakultak a papíron s a lelkére iródott rózsaszín rímek lepattogtak róla. Átadta a papirosnak. A fájdalom is megéneklődött. Félénken, álmodozó lázzal. Suttogott, mint nádas a langyos szellőben. Sirt, ahogy az őszi szél. A ritmusa egyenletesen, szelidszökésen lejtősödött, akár a nádas hullámzása. S megint nyárelői hangulat lengte át egész valóját, ahogy régen. A nap is sütött. A hold is felkelt. 

Az augusztusi napszállásra feledkezett s lány haladt el mellette. Körüle apró gyerekek. Karjába, szoknyájába kapaszkodva. A lány mesélt. Azok meg hallgatták. Néha kottyant a beszédbe valamelyik oktondi. A kérdésre nyájas felelet várt. Az álmodozó figyelmét is magára vonta a mese s gondolat támadt benne: 

— Ez jólelkü. Csak áldott lélek tudhat a gyerek érdeklődésébe igy belemarkolni. 

A lány elejtette zsebkendőjét. — Utána vitte. 

— Nagysád kérem — s mutatta a zsebkendőt. — Gondolom, kedvességed veszítette el. 

Ráemelte jóságos szemét. Kerek piros arcát sárga haj koszoruzta. Úgy, de úgy hasonlított a lenyugvó naphoz. Aranysárga haja volt a sugár. 

Nagycsaládu, sokgondu fővárosi könyvkötő szegény lánya volt. Egyuttal támasza, kenyérkeresője. 

Következő nyáron már két álmodozó bámult a nap hunyó sugaraik. 

Valaki villaerkélyről nézett messzelátón a szinben gazdag esti tóra. Csónak siklott párás levegőjében. 
<center>III.</center> 
Valakinek a villaerkélyen lehanyatlott a keze. Úgy ölében nyugtatva határozottsággal mondotta: 

— Egy szegényből kél koldus lett. 

Lett három. Gőgicsélő apróság sirt a bölcsőben. Poetikus hangulat áradt jöttével a tanító szobába. Lélekzetvételét is édes virrasztás, boldog aggódás kisérte. 

A megtörtség szinte kiszámítható volt, ha e gyerek meghalna. Mint a használt gummilabda. Hol itt, hol ott be-behorpadt a családi élet gömbölyüsége. De kiegyenlítődött a kicsike szeretetén. Darabig csendesen gördülékenykedett a folyása. Kis öröm, kis gond — váltakozott a kettő. Nagy szélsőségek nem játszottak bele kevés igényü életükbe. Az élet durva szaga kerülte házuk tájékát. Kikerülték a harcot s elmaradt a vereség, vagy a hívogató győzelem. 

Jégverés nem ártott, gazdag aratás nem használt nekik. Homlokukon nem szántódott gondredő. Olyan elégedettek voltak, mint a názáreti család. Nyugodt, rendszeres munka: nagy akarások, henyeség nélkül. Ámulat és csüggés a természeten Assisi lelkével, ahogy régen, mig maga járta az utat s egyedül hallgatta a rigót. 

Mostoha esztendőben nem bánkódtak a kalásztalan vetésen. Ahelyett elcsodálkozott az asszonyka: 

— Nézze, édes, mennyi a pipacs, hogy kéklik a buzavirág. Margarétát ennyit sohase láttam. 

S odatolták a gyerekkocsit. Simogattak a szirmokon. A kis asszonyka csodálkozóan csapta össze apró tenyérkéjét. 

Lila szőnyegként ibolyásodott a baltacím virágos táblája. Az akác-soron kakukfüillat kergetőzött a lehulló fehér szirmok bódító illatával. Ugyan, ki gondolhat itt a mostoha évre? 

— Hallgassa édes! Hogy zsongnak a méhek! 

— Ver a pitypalatty! 

— Pacsirta énekel a bárányfelhős égen. 

Ahogy magasabbra, följebb kapaszkodott a hideg levegőben, szálltak utána lélekben s itt maradt a föld pora. A féreg csuszik benne. 

— Én már learattam. 

— Le, édes. Meg volt a vizsgája. 

— Meg. A bátyáim most takarosznak az ősi telken. 

— Édes most telel. 

— Inkább telelek. Azok télen emlegetnek el a dorkó duruzsolása, kukoricapattogatás mellett, mikor édes szánt, vet, arat az iskolában. 

— Most fájlalják uri sorom. 

— Télen édes aggódik! 

— Van ok a gondra, mert a beteg, lábbelitlen gyerek hiánya az iskolában elemi csapás. 

— Hát az emberek szeszélye!? 

— Mostoha esztendő... 

— De édes azt mondja: bizva küzdjünk az ősi földért! 

— Bizva, mert kihull kezünkből a gyeplő ... 

— Idegen fajéba kerül. 

S tovább lépegettek az alvó baba után. Harmónia élt lelkükben. Hogy kopottabb ruha került, mint az első éven, azzal ugyan nem törődtek. Gondolni nem a külsővel kell, a belső nyugodtsága az első. 

Igy, a természet ölén megtörik a durva harc. Törvény uralkodik mindenen. Szél fuj: ring a nádas s habzik a viz. Melegen tüz a nap: sima a tófelület s langyos a viz. Pára száll a levegőbe s lila fátylat von a leszálló nap arcára. Bársonysimításuak a parti hegyek s beleszánt hamvasságukba a pár halászdereglye. A vizben megszólal az asszonyka: 

— Fehér karikák! 

— Zöldesek azok, édes. 

— Csakugyan. 

S a férfi elgondolja: „Nem három a daru. Ez az asszony miben se tudna ellenkezni. Oda száll a lelke, hová az enyém, ahogy azok a páramuszlinek a naphoz. Mért nem törvény ez is minden asszonynál?" 

Eluszott tőle. Be, a náderdő széléhez, hol sásliliomot, vadszegfüt, meg tündérrózsát tépett az asszonykájának. Szép fehér, sárga, meg rózsaszín virágokat. 

— Tudtam! — szólalt meg a háta mögött. 

Kevéssé megrebbent, mert úgy hitte, hogy teljesen egyedül van. A fürdőn nem is volt már senki. Azért szerettek alkonyaton, imádságos esti csendben fürdeni. 

— Milyen harmatot sírtak már a tavi rózsák. 

— Tündérkönnyek, rózsakönnyek. 

— Fogja, édes! --- És koszoruvá fonta a husos inu rózsákat. Olyan fonata esett, mint a töviskoronának. Durva, nehézkes. Ráillesztette az aranyszőke hajkoszorura: 

— Megkoszoruzom! Kis királyném . . . 

— Kormánypálca? 

— Itt egy buzogány! 

— Jaj, az nem kell. Hiszen olyannal a jó Jézuskát ütötték királylyá. 

Az álmodozó elsápadt s mélabúsan felelte: 

— Mi — igaza van — méltatlanok vagyunk ilyesmire. — S le se törte a buzogányt. — Akkor hát egy sásliliomot. 

— Jaj, valaki meglátja ezt a mókát! 

— Hadd lássa! 

— Nagy gyerekek vagyunk. 

— Azt szeretem bennünk. 

— Gyereklélek . . . 

— Tiszta lélek. 

Sirás szólította ki őket. 

— Egészen megfeledkeztünk. A babát egyedül hagytuk a kabinban. 

— Édes fázik is. 

— Édes is. 

Összenézték az ujjaik végét. 

— Édesé nagyon behorpadt. Jobban megfázott. De azért én sietek. A baba! 

Szökve, uszva tartott a sirás felé, a koszorut letépte fejéről s kezébe fogta. 

Az embere szeretettel nézett utána. Akár az első találkozáskor. 

— Mennyi szeretet! Csupa lélek és sziv! 

Elgondolkozott. Nem vette észre, hogy borostás az álla. Három hete, hogy nem borotválkozhatott. Pénze nincs, hónap közepe és se a borbélyt, se a köszörüst nem birná fizetni. 

Éhezni? Eszébe se jutott. „Kenyér van. — Ép most nyilik az akác. — Azután a hársfa. — Nem régen ellett le a Citrom tehén és szárnyasodnak a szentgyörgynapi csirkék." 

Mikor úgy előre számítottak, igy beszéltek. Poétikus volt még az előregondolásuk is, ami prózába letéve azt jelentette: Áprilisban mértek konvenciót, a második fertályra. A méhek most gyűjtik az akácmézet. Egy-egy csillogó lépet keretestől asztalra tesznek és jóizüt ozsonáznak belőle. 

Fürdés után, vacsorára nagyszerü a forralt, lehü-tött tej és mézes-vajas kenyér. 

Pusztai diéta, de sok városi megnyalná utána a száját, ha hárserdőben igy költhetné el. Dőzsöl a rengeteg méh a kasok szájánál. Künn tollászkodik, mert benn szük és meleg a kas. 

— Holnap eresztenek? 

— Nem édes, de nem is jó lenne, mert kései raj nehezen telel. 

— A készből etetni nem gazdaságos? 

— Prózában úgy hangzik. 

— Költőien? 

— Állatkinzás. 

— Akkor humanitás. 

— Az is költészet ma már. 

— Kap egy mézes-vajas csókot. . . 

— Az volt. 

— Izlett? 

— Vérbeli méhésznek ne izlene? 

Ivott a tejes csészéjéből: 

— Tartsa a kezét! 

Az ura tejes csókot hint rá s kérdi: 

— Milyen izü? 

— Előbb lecsókolom... 

— Anélkül mondja meg. 

— Aranyszáju. 

— Talán inkább tejesszáju. 

— De nekem aranyszáju. 

Langyos hangulat kél az évődés nyomán s kitolódik az éjszakába. A pusztában egy ablak se világit. Fölkel a hold. 

— Lenyugodjunk! — szakad a csendbe a férfi hangja. 

Holdvilágnál vetkőznek, hószín párnára hajtják le a fejüket, hogy a nappal keljenek másnap, mikor majorság káricái az ajtóban. Megjelen az asszonyka, fehér hálóban s fekete alsó szoknyában. Fésületlen haja kunsági menyecskésen bekötve bécsi kendőbe. 

A szakasztókosárból ocsus gabonát szór az állatok közé. Legugol s egy marékra valót a tenyerén tart. Ugy eteti a kedvenceit. A Kontyos, a Bosnyák benfentesek s ott torkoskodnak a tenyeréről. Az ura az ablakon könyököl ki, onnan gyönyörködik az idili képben. 

A baba fölkel s reggelihez ülnek. A papa, mama az asztalról esznek. A baba nyakon öleli anyját s rátapad a mellére. 

Utána fürészelés hallatszik ki a méhesből. 

A konyhában sistereg az ebéd. Délután megint séta a pipacsos mezőn, a buzavirágos dűlőn s a földiszedres tarlón, bibortáblán. 

Fölkel a hold. Bevilágít a szobába. Az alvó baba lélekzetébe másik kettő vegyül. 

Igy folytatódik nap-nap után. 
<center>IV.</center> 
A lila alkonyos augusztus bele ballag a szeptemberbe. Ezüst köd ül az ugarszántáson. Dér ragyog a reggeli napra. 

Megélénkül az iskola tájéka. Mezétlábos gyerekek emelnek kalapot: 

— Dicsértessék a Jézus Krisztus. 

Tisztavizü szemük ránevet a tanítónéra. 

Tanítás után séta. Ma az asszonyka nélkül, mert nagymosás van. 

Nehézkesen köhög hébe-korban a tanító. Nagy, vágyós szeme ijedten áll meg az üregében. Lenn az uton beleütközik Gráciába. 

A leány szólítja meg: 

— Csodálkozik? 

— Nem. 

— A szeméből azt láttam. 

— A köhögés kinoz. 

— Sovány, beesett az arca... Menjen tengeri fürdőre! 

Megakadnak. A lány nem akarja bolygatni a pénzkérdést: 

— Hallom, nagyon szép családi életük van. 

— Itt kell hagynom. 

— Mindjárt kétségbe esik. 

— Dehogy! Minek hitegessem magam? Ugyis eleget áltattam magamat. 

— Ha most . . . 

— Ha most pénzesen házasodom, Abbáziában telelhetnék. 

— Egészen nem igy gondoltam. 

— Csak a családom . . . 

Elváltak. 

Ágynak esett, mert az őszi ködök, hetes esők és az iskola pora segített hizlalni a baját, a gondos ápolás se használt. Energia kevés volt a természetében. Még azt a keveset is megőrölte a betegség és az aggódás időnap előtt. 

— Mit kezdetek? — kérdezte a jövőre gondolva feleségét. 

— Meggyógyul, édes! 

— Meg? Ne hitegesse magát! Nem elég, hogy két éven át alvajárók voltunk? — suttogta keserüen. 

Az asszony elfordult s titokban könnyet törült ki a szeme sarkából. 
<center>V.</center> 
Az özvegy hajnali álomból ébredt. A rózsapatinás szinek fekete felhőn remegtek. Bús, melankólikus hangulat álmodozott lelkében. Szivfacsarást, lélekrázkódást nem érzett, ahogy az álomból ébredők se. A fekete felhő a jövőt szimbolizálta. Sötét konturjait hajnali derengés pirja festette reményszinüre. Félévig lakása, féljárandósága kijár továbbra is, tudta. Ez a tudat adott lelkének álmokra jogot. De ha ipa megjött, sejtelmesen lopakodott belé a kétség. Költőin rózsaszín rímekben a férje megirta, amit ipa egészséges nyelven himezetlenül kimondott. Ha a sokgondu apjára emlékezett, szinte öntudatlan tolult nyelvére ura verstöredéke: 

B e á l l t a m&nbsp; s z i n e s d é l i b á b&nbsp; k e r g e t ő n e k. É n&nbsp; a&nbsp; v a d v i z e k&nbsp; ő s&nbsp; h a l á s z&nbsp; f i a...&nbsp; M i g&nbsp; a p á m&nbsp; a&nbsp; t&nbsp;&nbsp; a&nbsp; r l o t t&nbsp; f ö l d e t&nbsp; t u r j a. 

Utána meghatódottan ejtett könnyeket. Legördültek a gyászruhájára és szivárványfény rezgett a gyöngyeiben. Ura helyére kihirdették a pályázatot. Szinte marakodtak az állásért. Egymás hegyén hátán vándorolták a pusztát, mint a bucsujáró hernyó s még a béresgazdának is a jóindulatát keresték. Rövid időn bevonult az új tanító. A gyerekek öszszegyültek az iskolában. Belépett. Tanáros pózzal lapozta végig a munkanaplót. A gyerekek suttogva beszéltek, ahogy régen szoktak imádság előtt. Meleg érdeklődéssel, bizalmas pillantással néztek a katedrán jobbra-balra lapozgató hirtelenszőke oktatóra. A kisebbek közül elszólta magát egy&nbsp;: — Az új tanító! De nem viszonzódott nyájas tekintettel. A gyerek szeret érdeklődni, ha iránta is hasonlót táplálnak. Szinte megmerevedett az osztály, mikor a szigoru parancs közibük szaladt: — Csönd! A tekintet meg méltó kísérője volt a ráparancso-lásnak. Rettentően lehangolódott a sok apró lélek s olyan félelemféle rakott fészket a zöldlombos, virágfür-tös lelkökbe, hogy szinte megdermedtek tőle. Óra tevő- dött a katedrára s az új tanító szeme gyakran kereste. Egyszer megelégelte s katonásan harsogott az új parancs: — Imádkozzunk&nbsp;! A gyerekek szálankint keltek föl s szálankint rakták össze kis tenyérkéiket. Idő telett bele, mire készen voltak valamennyien. Ugyanaz a barátságtalan hang parancsolta&nbsp;: — Üljetek le&nbsp;! Álmosan, édes gyerekbágyadtsággal ültek vissza. — Egyszerre! — harsánykodott a tanító. Negyedóra multán sirva fakadt a fele iskola, mert az érzékeny, parabolával nevelt lelküknek feszes volt az új ruha. Azért beleszokni beleszoktak, de lassan. Hidegebbek lettek s otthon napokig se tudták a szavukat venni. Az atlétás szőke embert a szép napnyugta mindig otthon találta, de szélben s csikorgóban döngette lábával a fagyos göröngyöt. A fényt sziporkázó hó csillogására feledkezett, vagy elgyönyörködött ablakából a bika tagbaszakadtságában. Az izmok matériális munkája foglalkoztatta s partcsókoló beszédessége helyett égigcsaptában bámulta a Balatont. Ökölbeszorult a keze, ha valami megmarkolni valót látott. Sámsoniasan állt meg a partszakadékok előtt. Mikor ecsetet, vázlatkönyvet vett a kezébe, alaktalan sziklatömbök meredtek az égen. Dehogy látott rajtuk rózsaszín lehelletet. Azon ezüstösen vetette, ecsetelte ki a szögletekben megrajzolt alakjukat. Acéllott a nagy viz. Egy-egy partszakadék, vagy jéghegy tömbösödött bele a szemhatárba s nyers, bravuros képek kerültek az amatőrködésről tanuskodó szobája falára Megállt előttük. Lányos ivületü száját rómaiasan lebiggyesztette. A lábait szétvetette, az öklét pedig ütésre készen tartotta a háta mögött. Előadás után szó nélkül távozott hazulról, de már messziről megismerte az özvegy döngő lépéseiről, ha jött. És sietett az ebédkészítéssel. Evésnél keveset beszéltek. Az utód örökös szemrehányással élt: — Anyámasszonyok ezek a gyerekek. Ha rájuk néz az ember, karjukkal eltakarják a szemüket. Az asszony sirva védelmezte férjét. Olyan formán, hogy vád is, de védelem is volt: — Szegény édes, bizony szerette őket. Talán elkényeztette. Meg minden idejét velük töltötte. A tanító elérzékenyült. A kemény vonás meglágyult a szája szögletében. Talán elgondolta, hogy utána is ment valaki s az is panaszkodik ennek, vagy annak. Mindenkinek más egyénisége van. Még a legegyenlítlenebb tanítónak is van fogása, falán ő se jól kezdte. Kérdezősködnie kellett volna az özvegytől, mert később észre vette, hogy mennyit, nagyon sokat és önállóan tudnak ezek a gyei ekek. A félév vége felé járt. Valamit gondolnia kellett az asszonynak. Hanem, hát arra ébred, hogy kilakoltatják. Ovónői állást szerveztek a szomszéd községben. Átment bemutatkozni. A tanító tanított, hát beszólt iskolába és rábízta a kulcsot. — Ügyeljen, kérem a kislányomra. Bámulva nézett utána. A karcsult alak babonásan festett a gyászruhában. A fátyolos kalap oldalt csapott széle, az izléses egyszerüség, a portól fölfogott ruha alól lépegető apró lábak, a tartás . .. Soha se látta díszben. Soha se gondolt rá. A fölényes ember volt: ott lakott a lakásán s fizetett a kosztjáért. Most meghőkkölt a szilajsága. Eszébe ötlött az asszony nyájas, elomló szelídsége, méltósága, amivel féken tartotta, tiszteltté tette: — Ügyeljen a kislányomra. Az Isten áldja meg! — csengett szelíden a szó fülébe újra, mikor már eltünt szeme elől a gyászos, lombringásu alak. — Imádkozzunk! — hangzott. Egy toppanás és talpon állt az egész iskola. És imádkoztak. Szépen, párban, katonásan hazamentek. A tanító sietve, dobogás nélkül nyitott be a kisgyermek szobájába. A lefüggönyözött homályban szabályos lélekzés hallatszott. Elhuzta a gyermekkocsi függönyének egyik szárnyát s mert kipirultan, édesen szendergett a baba, visszaigazította. Leült melléje ellágyultak a szögletes vonalai a félhomályban: a nagy váll, a bikanyak s langyosan világolt a szeme. Estére kelve érkezett meg az özvegy. Meglepődve hallgatta, hogy a tanító ott őrködik az alvó kislány böl- csőjénél. Elbeszélte. Ha nem sikerül az ovó, kifőz, de városon, vagy pedig diáklányokat tartok. — A kislányomért meg kell tennem. A tanító részvevően nézett az asszony szemébe. Az asszony visszanézte, hálásan, köszönően. Éjtszaka pedig egyik se tudott aludni. Reggelinél kerülték a szót. Végre a férfi kezdett a beszédbe: — Az éjjel nem aludt!&nbsp;? — Nem tudtam. — Azon törte fejét&nbsp;? — célzott darabosan az óvó-néságra, meg a kifőzésre. — Azon is. A férfi fölvetette tekintetét: — Azon is&nbsp;? ... Megköszönte a reggelit s ment tanításra. Végtelenül jól esett a talányos felelet. Dehogy fosztódott volna meg tőle&nbsp;! Egy kérdés és vége a föltevésének. Boldogan ringatózott a misztikus ködbe. És határozatlanul, álmosan vezényelte: — Imádkozzunk! A gyerekekre is újra ráragadt a régi hangulat s egybefolyt a mondatszerüen tagolt imádság, ahogy tömjénfüst egyik gomolyagja a másikba ömlik és az ima áhítatosabb lett. Többszöri beszélgetésük együttlétre bátorította a tanítót s kivetkőzött ridegségéből. Simult, alkalmazkodott az asszony természetéhez s a csodás parabolásság meseszeretővé tette. Az álomba ringatózás jól esett. Az asszonyka idézte: „özvegy vagyok, özvegy, bánatos kis özvegy." A hallgatás is beszédes lett már és ki se csodálja, hogy összeédesedtek. A vacsora után való beszélgetés belenyúlott az éjtszakába. A tanító hosszukat aludt reggelenkint, mert sokáig nem ment álom a szemére. A szilajságból még maradt jó adag. Mégis félt megmondani, hogy vonzódik az özvegyhez. Rettegett a gondolattól, hogy ez az aranylélek itt hagyja. Az asszony is belebomlott már. Reggelenkint meg-megállt az ajtó előtt: — Tanító ur édes, felébredt már&nbsp;? Itt a mosdóviz az ajtaja előtt. Lányos szeméremmel pirult bele a mondásába, mert tartózkodását megőrizte féltékenyen, őszintén. A tavaszi nap már jól elbámészkodott. A tanító ajtója előtt megint elhangzott a szó: — Tanító ur, cukros... A tanító végét se várta, ráfelelt: — Kezét csókolom. Köszönöm . .. — Megjött a kinevezésem ... Felpattant az ajtó s a következő pillanatban összehasogatva hevert a földön a kinevezés. Reggelinél csak annyit mondott: — Köszönjön le! A duzzogó asszony visszafordult. — Gondolja, hogy itt élek I&nbsp;? Mit szólnak&nbsp;? Igy is suttognak .. . — Hiszen elveszem feleségül. Hadd suttogjanak 

= Lábjegyzet  =

Megjelent a [[Balatoni levegőben|Balatoni levegőben]] c. kötetben. 

[[Category:Váth_János_művei]]