„Vörösberényi plébániatemplom” változatai közötti eltérés

A lap 2010. április 18., 18:20-kori változata

Szent Ignác Templom, Vörösberény

Szent Ignác Templom, Balatonalmádi - Vörösberény

Története

A török elől Körmendre menekült veszprémvölgyi apácák a XVII. század elején kihaltak. Gazdátlanul maradt birtokaik kezelését II. Ferdinánd király 1625. május 15-én Dallos Miklós győri püspökre bízta, aki betegségére hivatkozva a megbízásáról már 1629-ben lemondott. Ekkor királyi parancsra Sennyei István veszprémi püspök lett a birtokok gondozója, majd 1631-ben Dávid Pál, ugyancsak veszprémi püspök.

II. Ferdinánd 1626. augusztus 5-én felszólította Dallos Miklóst, hogy telepítse székvárosába a jezsuitákat azzal a céllal, hogy ott az ifjúság nevelésére gimnáziumot létesítsenek. Ennek anyagi támogatására nekik adta a kihalt apácák birtokait, amelyek a következő községekben feküdtek: Vörösberény, Kenese, Máma (a mai Balatonfűzfő), Sándor (Kenesétől északnyugatra) és Balatonfőkajár. Kisebb birtokok voltak még Veszprémben a hajdani kolostor körül, Padragon, Vámoson és Körmenden.

A török hódoltság miatt az új birtokosok nem sok hasznát vették az adománynak.

A török hódoltság végével a katolikus megújhodás harcos szerzetesrendjének első dolga volt, hogy jobbágyközségeikben helyreállítsák a katolikus vallás gyakorlatát hiszen a török idők alatt az egész környék szinte teljesen protestánssá lett, a katolikus templomokat is ők vették használatba. Országszerte százados harc kezdődött, ami a következő évtizedekben falunkat sem kerülte el. A jezsuiták az 1606-os bécsi béke vallásügyi cikkelyére és földesúri hatalmukra hivatkozva 1700. június 16-án császári katonaság segítségével visszafoglalták a reformátusoktól a vörösberényi, Árpád-kori katolikus templomot. A Rákóczi-szabadságharc idején azonban újra református kézre került.

Szent Ignác Templom, Vörösberény

A szatmári béke után, a jezsuiták ismét mozgolódni kezdtek a templom visszaszerzése érdekében. Évtizedekig tartó kérvényezés, kivizsgálás és királyi döntés után mégis minden maradt a régiben. Ezért a községben tartózkodó szerzetesek 1748-ban egy kis kápolnát építettek, hogy misézőhelyet biztosítsanak maguknak és a katolikus híveknek. A Kápolna boltozott szentélye ma is áll, a mai templom Szentsír-kápolnája. A hajó annak idején fából készült, és ugyancsak fából építették kicsiny tornyocskáját. 1773. július 13-án megtörtént a jezsuita rend eltörlése, s ezzel nyugvópontra jutott a sok évtizedes harc. A reformátusok ettől fogva birtokolják a falu középkori templomát.

A feloszlatott jezsuita rend birtokait a Királyi Kamara vette kezelésbe, melyekből 1780-ban a Tanulmányi Alap létesült. Az alap a vörösberényi gazdasági központban továbbra is megtartotta az utolsó jezsuita jószágkormányzót, Buffleur Gáspárt, egész nyugdíjazásáig, 1781-ig. Az ő nevéhez fűződik az új, díszes barokk templom megépítése. Biztosra vehető, hogy már a feloszlatás előtt készültek tervek az építendő templomról. Erre utal a diadalív freskóján látható tervrajz, mely a templommal egybeépült kolostort háromszárnyúnak ábrázolja, holott a feloszlatásig csupán két - ma is meglévő - szárnya épült meg.

Szent Ignác Templom, Vörösberény

Templom belseje

Tervezője ismeretlen, alakja azonban ott látható a diadalív északi oldalára festett jelenetben, kezében a kolostor alaprajzával. A falfestmények a veszprémi Bucher Xavér Ferenc alkotásai. A helytörténeti kutatások az oltárok és a padok faragóját szintén Buffleur Gáspár vezetésével épített székesfehérvári jezsuita templom szobrászában, Paumgartner Bernát személyében látja.

A hajó első boltmezőjére festett látszatkupolán a gonosz hatalom a tudományt jelképező hét szabad művészetet ábrázoló alakra irányítja ágyúit. Köztük bal kezében a rend címerével és jobbjában kardot tartó vitéz szimbolizálja a jezsuiták célkitűzéseit, a háború, a gonoszság és a gyűlölet elleni harcot a tudomány, az ész és a logika, a művészetek érdekében. A boltozat sarkaiban négy apostol alakját ábrázolja a művész. A második boltozaton Szt. Ignác látható angyaloktól körülvéve, felette Mária a gyermek Jézussal. Induló sarkaiban a négy evangélista. Ezután következik a széles diadalív, északi oldalán a tervező építész által tartott alaprajz, amely Szt. István király és Szt. Imre herceg alakjával és a velük szemben álló apácacsoporttal a jezsuiták birtokos elődjének, a veszprémvölgyi apácakolostornak alapítását szimbolizálja. A hajó északi falán festett ablakban elsőként két világi férfi, a másodikban egy világi figura mellett papi alak, talán a helybeli plébános látható. A diadalív északi oldalán szép barokk szószék van, a másik oldalán Szt. Flórián képe. A diadalív alól visszanézve az orgonakarzat pillérein a jezsuiták építkezéseit támogató III. Ferdinánd király és Széchényi György érsek alakját festette meg Bucher.

A szentély felett a jezsuita rendalapító Szt. Ignác megdicsőülését, a falakon a jezsuita szenteket, a boltvállakban pedig Szt. Péter, Pál és Jakab apostolok, valamint Keresztelő Szt. János képét festette meg. A főoltár képe is Szt. Ignácot ábrázolja. A hajó négy mellékoltárának képein a Szentcsalád, a Golgota, Xavéri Szt. Ferenc, illetve Nepomuki Szt. János látható.

A templom északi oldalán levő kápolna korábbi, 1748-ból származó kápolna megmaradt szentélye, amelyet akkor Kőnig Ferenc és Torkovits veszprémi kőművesmesterek építettek a jezsuiták megbízásából. Ez a sekrestyéből nyílik, falképe nyomán Szent Sír-kápolna.

A már a múlt század végén is elhanyagolt, szerkezetileg rossz állapotú templom falai az 1940-es években megrepedtek, ezért a déli oldalára támpilléreket építettek. Az Országos Műemléki Felügyelet 1965-ben Pusztai Ilona építész és Voit Pál irányításával kezdte meg a restaurálási munkálatokat. Több mint tízéves gondos munka után kívül és belül teljesen felújítva ünnepelte a Balaton-felvidék egyik legszebb temploma kétszáz éves jubileumát 1979-ben.

Felhasznált irodalom

Horváth József: Vörösberény története. Balatonalmádi Város Önkormányzata, 2001. 167 p.

Horváth József: Vörösberény plébániatemplom. In: Balatonalmádi és Vörösberény története. 1995. 247-260 p.

Koppány Tibor: A Balaton környékének műemlékei. Budapest, OMH. 1993. 276 p.