„Hullámtörés” változatai közötti eltérés

A lap 2010. október 9., 13:23-kori változata

Őszülőfélben a határ; még csak galambősz. Reggeli harmat helyett dér csillog a lapság sarjutarlóján. De úgy déltájban hosszú szálakban kanyarog a Boldogasszony fátyola. Az égen nagy, gyolcsos bárányfelhők gomolyognak. Az ezüstfehér sávok ragyogása a Balatonon : sok millió tükör a naptűzésben.

A föld népe ugart tör, tarlót buktat s a frissen szántott föld párája, szaga terjeng körüle.

A szőlőpásztor kicifrázza kereplőjén:

Hosszabb is lehet a szövege, szebb is, pásztora válogatja. De ezen kezdi a növendékpásztor.

Örül a hegycsősz. Nagyokat pislog, mint a béreskenyér; mert ez a megevéstől, a csősz pedig az elalvástól fél. Föltámaszkodik. Nem durran a puskája, mert a dolmányos varjú az ostoros gyerek nyomán sürög a barázdában. Kerül a hegyben. Kicsördíti ostorát. Fölszáll egy csapat seregély; elfelhőzi a napot, meg újra lecsap a harmadik pásztába. A csősz megsokalja a dolgot, csaknem elszólja magát. De Isaák Boldizsár présházánál magába szoritja: a láncosadtát!

Abroncsszoritással és hordóforrázással együtt ez beletartozik a szüreti készülődésbe. A satópartban nagy üstben forr a víz. Az öreg Isaák rekedten köhécsel: a hordóból kicsavaródó kénfüst fojtogatja. Megbillenti kalapját a csősz köszöntésére s köhögéstől akadozottan mondja:

— A vénasszonyok nyara beköszöntött... Most mézel ám a szőlő.

— Én is amondó vagyok, gazduram. — A király gyertyája nagyon a végére égett.

— Nem igazán szólok-e, Sándor öcsém?

A napsütetlen fiatalember kénszalagokat lyuggat és félméteres drótszálak kampójára aggatja. Iskolás arcszíne ellentéte fekete bajuszkájának, meg a két cserszín magyarnak.

— Sok igaz van ítéletében. Sokat tapasztalnak, közvetlen megfigyelhetik környezetüket. A megfigyelésük hosszú tapasztaláson alapszik. A jó Isten tudja, hányadik nemzedék észlelheti ugyanazt a jelenséget s bizonyosodhat meg annak igazságáról. Mi éjjeleket töltünk könyvek mellett, életünk java részét a tanulásnak szenteljük s tíz esztendővel vénebbnek látszunk. Mégis fogalmaink a rendszertelen olvasástól zavarosak, életfölfogásunk a sokféle világnézettől. Már az első lépésnél megbotlunk, tört szárnyakkal vergődünk s elvesztjük az életben való hitünket.

Meghasonlás kongott ki a hangjából, bennült olvasástól mélyedt szemében, összeráncolt szemöldökében.

Az egyszerű ember keveset érthetett e beszédből. Tapasztalatait vette elő s közmondásokban adott feleletet:

— Oda köll menni. Aki közel áll a tűzhöz, az melegszik. Választáskor csak oda álltunk, aki értette szóval, beszédbe ereszkedett a szegény emberrel.

— Persze a hangját nézték, a nagy paruláját mérték. Lábat, fület, hangot a szamár is kapott elég nagyot.

— Ide hang, oda parula, de így szokták.

Sándor szőlőt szedett s őszi barackot. Édesanyjához sohase ment üres kézzel.

Most kissé fölvidulva, megvigasztalódva sietett. Otthon újra leverte a postája. Kérvénye jött vissza, kedvezőtlen elintézéssel.

A hír gondolkodóba ejtette. Fájlalta, a büszkeségét bántotta, hogy még mindig a szüleire kell szorulnia; testvérei dolgoznak, izzadnak a nap hevében; neki szégyen a földmunka a ferde fölfogás szerint. Lecsillapultan, tiszta lelkinyugalommal, jólesett a gondolata, majd emelt fővel mondhatja: Rajtam megtörik a hullám. Magamért választanak meg. Nem a más vállán emelkedem.

Megnyugtatót mindig ebben talált. Tépelődésében észre se vette, hogy másodszor nevén szólította a plébános.

Szomorítót mondott:

— Folyamodványát hozzám küldték vissza. — De a folytatás kibékítette. — A szomszéd kollégám panaszkodott, hogy a tanítója otthagyta a tekési pusztát. Kezdetnek megjárná. Nálam a javadalmazás, jöjjön s nézze meg...

Melegség futotta át Isaákot a váratlan hírre. Nem jutott eszébe: „Ez az áldott lelkű ember ajánlhatott is, mert szeret." Esti sétáikban gyakorta találkoztak; együtt gyönyörködtek a naplementében s bámulták a szinváltozatokat. Egyszer elmélyedve találta Isaákot, amint rajongással állt a parton s arcára rávetődött a nyugati ég parázsa. Kivált augusztusban az ég párás s a lilaszínek ezerféle árnyalata váltakozik rajta. A nap hosszú aranyhidat ver a vízre; kígyózza, szaggatja a habokon táncoló sugarakat. Belehajlott a táj: torony, kopaszpart, karcsú jegenye, összeboruló fűzfasor s festésre késztette, az ügyes csoportosítás. Máskor gigászivá egyenesedetten állt a kikötőhídon. A hullámok keresztülvágtattak a karfákon. Nyaldosták a cipője sarkát. A felhők juhászodottan simultak le a fenyegető habokra. Hódoltak. Csak Isaák állt merészen, szembenézőn, talán kicsinylőn.

A pap meglátta benne a hajthatatlan, szenvedő, de csukott szájú finomult lelket, aki nemes értelemben büszke. Azért is hallgatta el, hogy ajánlotta. Lelkipásztorkodása, nyitott szeműsége nagy emberismeretre tanította, tapintatosságra az Esterházy grófoknál való nevelősködése. Odanyújtotta a javadalmazással bejegyzett papírszeletkét:

— Nem fényes, de úgy kezdetnek elüti.

— Csak itthon ne kelljen tétlenkednem, — válaszolta Isaák és sétájafeledten sietett haza, hogy készüljön a másnapi bemutatkozásra. Rázós, zörgős parasztszekéren ment, mégis diadalútnak látta. A gyötrődéses, izgalomhullámos képesítő után nem szélcsendes pihenő, hanem hajótöréssel fenyegető lelkivérzés volt a négy hónapos kényszervakációja.

A pirosarcú öreg pappal kocsira ültek, a középtermetű, bronzarcú birtokos megnézte bizonyítványait:

— Eötvös-díj; festegetésről oklevél... Csak a tanítás is hasonlítson. Ellátogatok az előadásokra.

— Az érdeklődés megkétszerezi a munkát — felelt Isaák.

Ezután uzsonára terítettek. Roskadásig rakták az asztalt. Az öreg plébános elmesélte, hogyan szokta principálisa a vendégeit fogadni. A kedves vendéget tárt karokkal, nyitott marokkal, a kelletlent tárt karokkal, de ökölbe szorított tenyérrel.

A platánfák levelein az alkonyba boruló nap fénye sárgállott. Balatoni szellő fújt hűvös áramlással és lepörgetett egy-egy kifakult levelet. A jegenyefenyő ezüstös galyai remegtek. Megrezdült az ablaktábla s összébb vonták a kabátokat. Az öreg pap vendéghívón mondta búcsuzóul:

— Kedvességteket mindig így (tárt karokkal, tenyérrel) várom.

Állása elfoglalása után második héten haza gyalogolt Isaák. Kocsin is mehetett volna, hisz az uraság, kedves ludi magisteremnek szólította. De szép idő volt s a Balatonfőnél kocsival nem lehet járni.

A keleti partok messze bevetették árnyékukat. A köd fölszállt. Tihany tornyai sárgafátyolosan fehéredtek; az őrsi öbölbe földnyelv nyúlott és fák gömbölyded koronája kéklett rajt kupolásan. Az ég és víz füstkék volt. A falevelek sárgán, vörösen, vérpirosba árnyaltan lilaeresen hullottak a fürdőtelep sétaútjaira. Csér, vadruca ha fölrepült, más nem zavarta a csöndet.

Szülőfalujából eléje kondult a harang.

Anyjának köszönhette jelenét, aki fáradt, hallgatott, tűrt, akár betevő falatját is megvonta érte. A templom előtt találkoztak istentisztelet után. Átölelte nyakát, arcon csókolta, azután gyötrött kezéhez hajolt le. Örömmel beszélte el sorsát. Dicséretnél egyebet nem mondhatott.

Hazajöttében a vincellérrel találkozott:

— Eladnak bennünket, tanító úr — fogadta köszöntés helyett.

— Nem vagyunk lányok.

— Tréfálni teccik. A nagyságos úr elvesztette a pörét, hogysem itt maradjon, eladja a birtokot.

— Nem is tudna az az áldott lelkű ember pörlekedni.

— Nem hát, de ha muszáj — bólintott búnak eresztett fejével. Kapatos volt; temette a bánatát.

— Kötni való, aki azon kereskedik. A rajta valóját is leveti, csak kérje.

— Az igaz. De lássa tanító úr hálátlanság. Nézzen oda! — mutatott a fürdőtelepre. — Jóformán ingyen, vagy jutányos áron adta el parcellánkint. Hálából pört akasztottak a nyakába.

— Elsodorta a hullám. Nem törött meg rajt.

— Hát a fördősök utóvégre vérszemet kaptak. Hiába állíttatott tilalomfát. Dülőút, csapás mindegy volt. Kit ne futna el a méreg? Aszonta a csősznek: „Akárki fiát találsz is utol, üsd! Én felelek érte."

Legelőször is a gróf erdészének a kocsisát verték el. Az asszonyát vitte.

— Nem látsz, aki az apád megvoltját? — kiáltott a tiltott utra forduló kocsisra.

— Nem tudok olvasni!