A lap 2011. február 3., 17:48-kori változata

A présház gádorjában hamvadt a parázs s a gazda szanaszét teregette a piszkafával. Fején koppintott egy-egy füstölgő kanóctuskót. Közben a szürtarisznyából kenyeret szedett elő. Még nem volt új szalonna, a régi elfogyott, a frisling sem hizott meg a kivégzéshez. A kenyérből széles karajokat szelt. A füstös falról drótrostélyt akasztott le és a szétteregetett parázsra dobta. Aztán szép rendén a rostélyra rakta a szeleteket és karajokat. A vendég értetlen, váróan, gondolatlanul nézte.

— Mióta nincs halászbérlő és a társaságé a viz árendálása, ilyesmire vetemedtünk. Már tilosra röst az ember, hogy csöndérrel hajkurásztassa magát. El is nehezedett a lábam — mondta a gazda s bizonyságkép előrecsusztatta a bal csizmáját. — Kirántott hal helyett piritóskenyér... A vasutas kubikusoktól tanútuk. Se kóbász, se mi. De zsirt spórolgatott az asszony, foghajma is akad a háznál s olyan jó étvágyat csinál, hogy csak úgy csuszik utána a bor!

Még csak egy pohárra valót hörpintgettek, de azért már tüzelt az arca. Nyaka rágyüremlett a zsiros gallérra, félhusbelien. Pogányos keménységgel s gőgös orrhangon röpítgette a szót pápista sógorának fázós beszédére, aki a borcsuszamlástól egészen összeborzadt:

— Én ellehetek a bortól.

Meggazdagszik sógor. Se gyereke, se verebe, hát élhetné világát.

— Nem köll a gazdagság. Ami köll a háznál, az köll. Inkább más, mint a bor... A... Lidi... iszik.

— Majd elfeledtem, a hugom! Van tiz esztendeje, nem láttam. Minha haraggal váltunk volna el. Pedig békességesen megosztályoztunk.

— Sógorék se néztek felénk.

Fejér Péterben nem állhatott a szó, a kálvinista kötekedés, amiért sógora kerülte is a házatáját:

— Tartottunk, hogy böjtre fordulunk arra felé.

— Csak ne bökölődjön!

Fejér nevetett:

— Hát a magamfajta karórágó hogy tudja, mellik ünnepük zsiros, mellik hushagyó, mellik vajfogyasztó az atyafirészen valóknak?

Máté Jánost lehangolta a szófüzés:

— Körösztények vagyunk — felelte elfogulatlan józansággal a szögszin bajsza alól a kunos, barnapiros, galambos őszségü Fejérnek. — Ezért nőtt a nyakunkra a zsidó, török, pogány és nimet.

— Irástudó Máté János beszél — röhögött a sógor.

— Nem szoktam feszegetni a tudálékomat. Aszt tom, nem fürészpor van az agyvelejem helén.

— Nem is úgy. Csak eljár az ember nyelve. Sógor biróviselt ember. Pedig kálomista falun, mint a Szabadi is és meg a nagy-telekes gazdák között, szó ami szó, fertályszessziós ember bírónak nagy szó.

— A tiszta kezemért s a tartózkodásomért mindenhol becsületet vallottam. Sohse léptem kettőt, ahol egyet köllött. A sógor felenyája, ha szives szóval értették, tetu akart lenni jegyzővel, tanétóval. Ha olyan jegyzőnk, tanétónk van, akiknek váltóra kezes köll, akkor szívelhették volna. De a mi jegyzőnk józan, sokat tart magára, meg a hivatalára. Azért a három év után mindig kéringölt, hogy megmaradjak ám. A tanétó is. Most is a betegséggel bujtam ki alula. Küzködjön más is, mert eleget hallgattam a kilenc esztendőn. A katolikus hitem nagy szálka volt!

A kenyérszeletek ropogósra pirultak. Fejér foghagymázta és utána zsírral kente meg s a parázsra rakta beleitatni. Onnan szedegették le s jóizüen falatoztak:

— Enni tudok.

— Nem igen fog rajta...

— Kérges a fajtám.

— Aztán nem iszik.

— Gyerekkoromban követválasztáson itattak le, hogy a térdemről levertem a bőrt, annyira. Azuta nem esett meg, hogy a mértéket áthágtam volna. Az őseim úgy is nagy italosok voltak, azért uszott el a félhely fele. A másik felét is mentve lehetett megfogni. Italos ember nem tudta volna. A Lidi se került olyan helyről, ahunajd a penészes forintok rándultak volna utána. Nem is tudja a pénzt megfogni manapság se. Eldolgozik, vagy dolgozgat napestig, de a pénzt nem lehet rábízni. Fejér-vér.

— Legalább gyerek volna — halkult bánatosra Máté szava. — Az tudtam a tisztesség, a főbiró dicsérete, meg a király kitüntetése kitölt minden árkot, de nem... csak fiatalságában vélekedik úgy az ember. Ha öregül, mintha hiányozna a gyerek.

— Ne hiányozzon! A kis gyerek kis gond, a nagy gyerek nagy gond. Csak a mérget eteti az emberrel — türelmetlenkedett a sógora.

— Öregségre van, akibe bizakodjon — higgadozott Máté.

— A huncut pilátusát a világnak, e is megfordult. Ott a Tapolczai, a felesége halála után kipörülték a gyerekei. Úgy áll, mint az ujjam. Hall ölöget az ember, hogy se becsülete, se tisztessége az öregeknek. Cudar világ! Igyunk sógor! — Az Isten engedje, hogy sokáig szopogathassuk a Partfő levét!

— Csalós jószág e. Itatja magát.

— Nóta van benne.

— Nekünk már alig.

— Hehehe — egészségeskedett Fejér — nekem úgy néha, mi türés tagadás, van.

— Na persze a Fejérek... A Máté-vér csöndes, szomoru, gondolkodó, mert a mulatós, vidám eleik elitták a földet, a kedvet, a kurázsit... A szoknya — elröstelkedett hirtelen, hogy ennyire gyónásra melegedett Fejérhez.

A gazda kapott a megkezdett soron. Őneki a gyóntató-szék nem adott alkalmat, módot a kibeszélésre, hát pinceszeri, borközi állapotban szabadult föl a nyomasztó lelki bántalmaktól; ha úgy verődhettek össze, mint most, kikéreteződött belőlük a panasz. Gyóntak.

— A bor tartozék — mondta Fejér. — Fiatal aszszony, második asszony kívánja. Eleinte kurázsiért, ölelésre. Azután meg, mi tagadás, verésre.

— Én meg nem ütöm a feleségem.

— Néha, úgy módjával nem árt a puhogatás, elhigyje. Az asszony hun a nyelviért, hun az erényeiért kap verést.

— Az erényeiért?

— Az erényeiért, ha kirug a hámból.

— A sógor felesége nem kikapós.

— Ha az, ha nem az, kikap. Végigcirógatom úgy istenigazában, hogy elnyújtózik. Nem hiszek neki!

— Tetten érte, sógor?

— Csak van esze, hogy úgy fordítja. . .

— Akkor még úgy sem ütném meg — komorkodott Máté.

— Ismeri, sógor? Nos, kitörhet belőle.

— Ma is láttam. De semmi rosszat se néztem le róla. Szives, tisztességadó.

— Cserfes. Legényes. Könnyebb, ha előtalálkozhatik valami gyerekkel.

— Egyenes szavu, tisztességes teremtés. Az a sógort meg nem szégyeníti.

— Nem tudom elhinni neki. Nem az Ur Istennek se — heveskedett kikelően Fejér — ha a gömbölüségére gondolok, ha látom, hogy semmit se öregedett hozzám, hogy szebb lett a kis hitvány, semmi, nyáladék gyereklánybul az én házamnál. Ha még gyereke volna! De nincs kapubálvány, aki megkösse.

— A rossz, cégér nélkül is rossz, ha a véribe van.

Fejér jobban ingerlődött a védő beszédtől. Elkerítette magyarosan az asszony erre-arráját s ivást ajánlott Máténak.

Máté komor hallgatásba sülyedt s egy szó se sok, annyi se hagyta el száját. Merőbben, sülthalasabban bámult a vérmesen vádlóra. Közben haza gondolt, féltékenyen, fázós reszketegséggel. Sokért nem adja, ha az asszonya remegve várná a bünösségében, mint sógorát az ártatlanságában.

— Azért el nem verhetném a háztól. Úgy megbékülünk egy-egy zimankó után, hogy csak úgy olvad! A kutyámat könnyebben elidegeníthetném, mint azt a kis asszonyt. Mondtam: föl is ut, alá is! Azt felelte, egy utunk van: föl-ut. Arra a temetőnk felé.

Ujra töltött a gazda. A szives kínálásra és az utolsó tanuságtételre, akár csipés érte volna, fölugrott a vendége: — Lekések a vonatról! — ijedezett.

— Teringette, hát meghálhat minálunk.

— De reggelre otthon akarok lenni.— A Lidi vár — mondta dércsipetten, hanem maga se hitte el.

— Aj iszen, mi egy nap!

— Már három napja, hogy elgyüttem hazulról.

— Mi járatban volt?

— Árvaügyben, árva . . . Úgy se ösmeri a Franczia gyerekeket. Azok nagykorusítása irányába.

— Maradjon sógor. Még a hugom után se tudakoztam. A nagy elkeseredés az asszony miatt.

Épen kopogtattak a tölgyfaajtón gyöngén, szelíden. — Ki-ja? bődült kifelé boros hangon a gazda.

— Én vagyok, eresszen be, apjuk!

— Mi a fészkesfene hordoz ilyen sötétben?

— Eresszen be!

— Hát gyere.

— Elgyüttem, mondok, hátha többet talál inni, aztán leveszekedik itt a nagy, meredek szakadékon. Már annyi szerencsétlenség esett, fél az ember lánya. Nyugtalankodik.

A fiatalos asszony szeme csillogott s kutyahűséggel kereste az ura tekintetét.

— Má indulunk; le ne késsek a vonatról — mondta a kéreg Máté. — Mer a nem vár senkire — próbált nevetni, de igen kényszeredetten esett neki.

— Iszol? — kérdezte félvállról asszonyát Fejér.

--- Nem iszok, nem. Ha már egyszer menőfélben vannak.

— No igyál! A sógor ugy se sok kárt tett benne.

— Aa a sógor ur! — nevetett vidámságos, belső hangon. — Meggazdulnak.

— Ne karattyolj, ha akarsz, igyál. Ha nem, megyünk!

— Hát menjünk!

— Isten hírével. Ugyis ritkán látjuk egymást.

Az asszony könnyed, biztos járással lépkedett a meredek lőszparton, de a férfiaknak vigyázniok kellett az egyensulyra. Máténak a járatlanságért, vendéglátójának a borosság miatt. Az út torkolóan furakodott be az akácosba s a pincézők is követték. Meglódultak a lejtőnek s jóval messzebbre érezték magukat a mély-sötét égtől, melyet a Balaton remeklő bűvészettel ragyogtat vissza a csillagaiban, a halavány hadak utjában. A fasikátoron tapogattak vakoskodóan. A kocsiuton már toppogtak és szabadabban lélegzettek:

— Csakhogy leértünk!

— Nem igen vagyok erre járós. Inkább keresztülvágok a temetőnek, vagy a mélyutnak — mondta Fejér.

— Ne fáradjanak ám, sógor. Eltalálok magam is, — mondta a vendég.

Egy menyecske fordult eléjük. Köszöntötte őket s pár szóra megállt velük. A férje után ment a pincébe: „Hátha valami baja esett ? Nem szokott igy elmaradni." Fejér beszédközben nevettető bolondságokat mondott az asszonynak és addig fészkelődött feléje, hogy körülölelte. Felesége nevetten tiltakozott a vén kecske sónyalása ellen:

— Na, né, ez a vén kujjon, mit nem tud? Aztán ez beszél! — harag, féltékenység nélkül mondta s dévajon ráhuzott az ura hátára tenyerével.

— Aaa, a Fejér bácsi sohse öregszik meg! — dicsérte a menyecske, mert hízelgett neki az öreg udvarlása és szerette volna lánypajtásában a féltékenységet felébreszteni.

Máté szigoruan és savanyuan turódott ki a társaságból, csak éppen még köszöntötte s elfogadta bucsuzóra a menyecske kezét.

Fejérné szíves, kellemes volt Mátéhoz a hátralevő uton is, de leginkább az elkövetkezésnél a sógorurához.

Fejérnek kelletlenül hosszunak tetszett, ameddig töviröl-hegyire eltiszteltette hugát a menyecske s hogy a hosszú köszöntés alatt folyvást a tenyerébe szorította Máté kezét.

Máté azonban sietve lelódult a vasuthoz vezető ut lejtőjén, hová veszekedő hang ütödőtt a füléhez. Hallgatózott, mig dolga is volt.

— Mi a fenének mászkáltál utánunk!

— Mi keresete keenek rajtam?

— Bizony még az a kéreg Máté bolondított ki. Gondótam mindgyárt! Mert könnyebb, ha nadrágot látsz.

— Könnyebb! — duzzogott az asszony dacosan.

— No gyere! ne állj itt félre! Vagy talán itt akarsz megvirradni?

— Mit beszél össze-vissza?

— Na gyere, ha mondom, ne csökönyösödj! — ropogott az ördögcérnakerítés venyigéje. — Gyere, különben ... (Az asszony fülelt, hogy talán verekedést igér.) Különben a tenyerembe kaplak és hazaviszlek.

— Próbálja meg!

Megint ropogott a száraz sövénykerítés és gyerekes, csengő nevetéssel felkacagott az asszony:

— E' nem a tenyere. E' csak ölelés.

Máté szive elszorult s megkeseredett a nyála.

Aztán a vasuton fölengedi a gondolattól, hogy ő is igy engeszteli meg a feleségét. Elaludt az elhatározásán, mint gyerek az áldott anyatejen. Riadva ébredt ki-ki az álmából, de a kép kisértette hazáig.

Bekopogtatott. Az asszony ajtót nyitott és lámpát gyújtott. Ott Mátéba befagyott a szíves szó. A rátukmált partfői üveg bort kitette az asztalra:

— A bátyád küldte... hazai...

Aztán undorodottan, megrázkódva, féltékenységtől epésítve kifordult a szobából.

Csukott szájuan, önemésztve járta a sógora utját, de az ellenkező irányba tévesztette.

Lábjegyzet

Megjelent a Balatoni levegőben c. kötetben.