„Balatoni kecskekörmök” változatai közötti eltérés

A Helyismeret wikiből
a (Új oldal, tartalma: „= A gazda. = Haragoszöld, buja szőlőjében gyönyörködött a gazda. Kerítést huzott, jobbról, balról, alsó, felső szomszéd felől. Az országút felőli olda...”)
 
a
9. sor: 9. sor:
 
= A beteg tőke.  =
 
= A beteg tőke.  =
  
Tolvajok garázdálkodtak a gazda szőlőjében. Sárga, sápadt levelü tőkéhez közelít az egyik.<br>— Kiméld meg a fürtöt rajtam — könyörög a tőke — különben tövestől kivág a gazdám.<br>— Hahaha — röhög a durva tolvaj — köszönd meg, hogy nyakadnál fogva nem tekerlek ki helyedből.
+
Tolvajok garázdálkodtak a gazda szőlőjében. Sárga, sápadt levelü tőkéhez közelít az egyik.
  
= Vadludak és szelídek. =
+
— Kiméld meg a fürtöt rajtam — könyörög a tőke — különben tövestől kivág a gazdám.
  
Fönt csillagosan ragyogott az ég s a kopasz fák árván tárták rá föl karjaikat. A hegyek hátán kirostozott az erdő vonala. Előre nem, csak föl az égre és háta mögé láthatott az ember. Korán estéledett, mert a hegyek lábának magasságában mélyebbnél-mélyebb köd ült a nagy vizen.<br>A korán boruló est miatt a háziludak siettek szál-<br>lásaikra. Falevelessel párnázott ól várta őket. Megelégedetten, dedergéssel kényelmeskedtek be fészkükbe:<br>— Hej, de jó lesz. Volt enni-innivalónk. Átalusz-szuk az éjszakát.<br>S almukon is ilyen csöndes parasztisággal dödörögték el a nappaluk eseménytelenségét.<br>Ahogy önelégülten vannak, az erdő felől éles gunár-hang vedvedől be: gágá, gágá!<br>A kétségbeesésre kikiabál a hízásra hajló szelid falkavezér:<br>— No, no, nézd, mily jól vagyunk! Mi bajotok? Kik vagytok&nbsp;? Mék falkából&nbsp;? — kérdezték azok.<br>— Az András gazda tulajdonai.<br>— Óh szegények — kiáltotta le hetykén a vadludak vezére. — Akkor esz meg a gazdátok, amikor kedve tartja Talán bizony hiába hizlal benneteket? Van eszibe!<br>Feleselgetése alatt az ék éléről lemaradt a vezér és más vette át az éket. A nagy viz fölé értek a rokonok. Kétségbeesett rémes kiáltással kerengtek, mert a bizonyos irányban, a kimért tizennyolcezer szárnycsapásra nem lelték éjjeli tanyájukat: a szabad viz nagy hátát s fölbomlott az ék. Mintha közéjük lőttek volna, egymásnak repült a falka.<br>Nevetve és kárörvendve kiáltott ki az egész szelid rokonság&nbsp;:<br>— Na, szent szabadság! Talán már a rókák, görények, nyestek fogai között vergődtök&nbsp;? Miért ez a nagy lárma?<br>Fejvesztésében nem hallott a bomlott had a csufolódásból semmit Kínlódtak, szenvedtek, étlenkedtek, bizonytalankodva — a szabad elpusztulás, a szabad zsákmányul-esés tudatával, de vadak és szabadok maradtak.
+
— Hahaha — röhög a durva tolvaj — köszönd meg, hogy nyakadnál fogva nem tekerlek ki helyedből.
 +
 
 +
= Vadludak és szelidek.  =
 +
 
 +
Fönt csillagosan ragyogott az ég s a kopasz fák árván tárták rá föl karjaikat. A hegyek hátán kirostozott az erdő vonala. Előre nem, csak föl az égre és háta mögé láthatott az ember. Korán estéledett, mert a hegyek lábának magasságában mélyebbnél-mélyebb köd ült a nagy vizen.
 +
 
 +
A korán boruló est miatt a háziludak siettek szállásaikra. Falevelessel párnázott ól várta őket. Megelégedetten, dedergéssel kényelmeskedtek be fészkükbe:
 +
 
 +
— Hej, de jó lesz. Volt enni-innivalónk. Átaluszszuk az éjszakát.
 +
 
 +
S almukon is ilyen csöndes parasztisággal dödörögték el a nappaluk eseménytelenségét.
 +
 
 +
Ahogy önelégülten vannak, az erdő felől éles gunár-hang vedvedől be: gágá, gágá!
 +
 
 +
A kétségbeesésre kikiabál a hízásra hajló szelid falkavezér:
 +
 
 +
— No, no, nézd, mily jól vagyunk! Mi bajotok? Kik vagytok? Mék falkából&nbsp;? — kérdezték azok.
 +
 
 +
— Az András gazda tulajdonai.
 +
 
 +
— Óh szegények — kiáltotta le hetykén a vadludak vezére. — Akkor esz meg a gazdátok, amikor kedve tartja. Talán bizony hiába hizlal benneteket? Van eszibe!
 +
 
 +
Feleselgetése alatt az ék éléről lemaradt a vezér és más vette át az éket. A nagy viz fölé értek a rokonok. Kétségbeesett rémes kiáltással kerengtek, mert a bizonyos irányban, a kimért tizennyolcezer szárnycsapásra nem lelték éjjeli tanyájukat: a szabad viz nagy hátát s fölbomlott az ék. Mintha közéjük lőttek volna, egymásnak repült a falka.
 +
 
 +
Nevetve és kárörvendve kiáltott ki az egész szelid rokonság&nbsp;:
 +
 
 +
— Na, szent szabadság! Talán már a rókák, görények, nyestek fogai között vergődtök? Miért ez a nagy lárma?
 +
 
 +
Fejvesztésében nem hallott a bomlott had a csufolódásból semmit. Kinlódtak, szenvedtek, étlenkedtek, bizonytalankodva — a szabad elpusztulás, a szabad zsákmányul-esés tudatával, de vadak és szabadok maradtak.  
 +
 
 +
= Lábjegyzet =
 +
 
 +
Megjelent a [[Balatoni_levegőben|Balatoni levegőben]] c. kötetben.
 +
 
 +
[[Category:Váth_János_művei]]

A lap 2011. február 7., 13:04-kori változata

A gazda.

Haragoszöld, buja szőlőjében gyönyörködött a gazda. Kerítést huzott, jobbról, balról, alsó, felső szomszéd felől. Az országút felőli oldalt szabadon hagyta...

Katonaság vonult végig az országúton, vándorlók, fuvarosok mentek át s féléretten vámolták le a szőlőt.

Vannak emberek, akik az ismert jó elől bezárkóznak s a rossznak kaput nyitnak.

A beteg tőke.

Tolvajok garázdálkodtak a gazda szőlőjében. Sárga, sápadt levelü tőkéhez közelít az egyik.

— Kiméld meg a fürtöt rajtam — könyörög a tőke — különben tövestől kivág a gazdám.

— Hahaha — röhög a durva tolvaj — köszönd meg, hogy nyakadnál fogva nem tekerlek ki helyedből.

Vadludak és szelidek.

Fönt csillagosan ragyogott az ég s a kopasz fák árván tárták rá föl karjaikat. A hegyek hátán kirostozott az erdő vonala. Előre nem, csak föl az égre és háta mögé láthatott az ember. Korán estéledett, mert a hegyek lábának magasságában mélyebbnél-mélyebb köd ült a nagy vizen.

A korán boruló est miatt a háziludak siettek szállásaikra. Falevelessel párnázott ól várta őket. Megelégedetten, dedergéssel kényelmeskedtek be fészkükbe:

— Hej, de jó lesz. Volt enni-innivalónk. Átaluszszuk az éjszakát.

S almukon is ilyen csöndes parasztisággal dödörögték el a nappaluk eseménytelenségét.

Ahogy önelégülten vannak, az erdő felől éles gunár-hang vedvedől be: gágá, gágá!

A kétségbeesésre kikiabál a hízásra hajló szelid falkavezér:

— No, no, nézd, mily jól vagyunk! Mi bajotok? Kik vagytok? Mék falkából ? — kérdezték azok.

— Az András gazda tulajdonai.

— Óh szegények — kiáltotta le hetykén a vadludak vezére. — Akkor esz meg a gazdátok, amikor kedve tartja. Talán bizony hiába hizlal benneteket? Van eszibe!

Feleselgetése alatt az ék éléről lemaradt a vezér és más vette át az éket. A nagy viz fölé értek a rokonok. Kétségbeesett rémes kiáltással kerengtek, mert a bizonyos irányban, a kimért tizennyolcezer szárnycsapásra nem lelték éjjeli tanyájukat: a szabad viz nagy hátát s fölbomlott az ék. Mintha közéjük lőttek volna, egymásnak repült a falka.

Nevetve és kárörvendve kiáltott ki az egész szelid rokonság :

— Na, szent szabadság! Talán már a rókák, görények, nyestek fogai között vergődtök? Miért ez a nagy lárma?

Fejvesztésében nem hallott a bomlott had a csufolódásból semmit. Kinlódtak, szenvedtek, étlenkedtek, bizonytalankodva — a szabad elpusztulás, a szabad zsákmányul-esés tudatával, de vadak és szabadok maradtak.

Lábjegyzet

Megjelent a Balatoni levegőben c. kötetben.