Almádi múltjából
A változatlanságot mutatja az „Almádi szőlőhegynek pecsétye 1753" köriratú pecsét. Az 1857. évi kataszteri felmérés adatai szerint 167 lakóház és ezen kívül 198 pince van Almádiban. Ezek nagyobb része télen nem lakott, mert a tulajdonosok más településbeliek. 1869. július 5-én tartott megyegyűlés, helyt adva a szőlőhegy gazdái kérelmének, Almádit önálló községként ismerte el. Mindvégig káptalani birtok, azaz a Veszprémi Káptalan volt a földesura, de a szőlőket szabadon adhatták-vehették a szőlősgazdák.
Közigazgatásilag 1869-ig, adózás szempontjából pedig 1877-ig Szentkirályszabadjához tartozott. Az első községi bíró Németh József volt. A hegyközségnek külön tisztikara volt hegybíró, jegyző, hegymesterek és esküdtek személyében. Erre vonatkozó adatokat 1759-ből találunk. A századok óta tartó szőlőgazdálkodásnak vetett véget az 1883-1887 közötti filoxera vész. Kipusztítván a szőlőket a lakosság elvesztette fő megélhetési forrását és tulajdonképpen ezzel megindult a község üdülőhellyé válása. A veszprémi szőlőbirtokosok a szőlőbeli épületeket nyaralóként kezdték használni, ennek céljára átalakítani, valamint közvetlen e célból emeltek új épületeket a volt szőlőkben. Ez egyértelműen látszik Almádi településszerkezetén, hiányzik a hagyományos településmag, templommal és a köréje épített lakóházakkal.
Az 1883-ban megalakult és 1920-ban megszünt „Almádi Fürdő Részvénytársaság" nagyon sokat tett Almádi felvirágoztatásáért. Az 1918-ban alakult „Balatonalmádi Fürdő és Építő Részvénytársaság" - amely 1939-ben került felszámolásra - méltó folytatója volt elődjének.
Az "Almádi Kör" 1902. december 7-én alakult meg az üdülőtulajdonosokból, az évről-évre itt üdülőkből, helyi lakosokból, az Almádit kedvelő emberekből. A kör alapszabályaiban céljukat így fogalmazták meg: "Almádi fürdő erkölcsi érdekeineki előmozdítása, az ottani fürdő élet élénkítése, a fürdőzők és nyaralók ismerkedésének és társasággá való egybeolvadásának megkönynyítése, a szórakozás és kellemes időtöltés módjainak és eszközeinek megszerzése, és pedig a fürdő évad alatt Almádiban, azon túl Budapesten és Veszprémben, s így Almádinak a közönség igényeinek mindenben megfelelő, kedvelt, állandó fürdőhellyé tétele. Hasonló czélra törekvő és másutt alakult vagy jövőben alakulandó körökkel a kapcsolatot fenntartani kívánja."Almádi sportélete már a századfordulón élénk volt, 1899-ben teniszpályával rendelkezett. 1913-ban alakult meg a Balatoni Yacht Club balatonalmádi osztálya, ettől kezdve a vitorlásversenyek is rendszeressé váltak. Az 1930-as években a „Balatoni Sporthét" keretében rendezett versenyek közül a vívás, tenisz és a lovaglás versenyeinek Almádi adott otthont. Ezidőben 6 teniszpálya volt Almádiban, ahol gyakran rendeztek nemzetközi versenyeket is. Balatonalmádi Veszprém megye határszéli települése volt, a Zala megyétől elválasztó határon állott Eötvös Károly művében említett Torgyöpi csárda, amit a korábbi iratokban „alsó csárda" néven említettek. Az 1957 évi kataszteri térkép tanusítja, hogy az ivó mestergerendája a megyehatárral valóban egybeesett. Még egy csárda volt Almádiban, a Pinkóci, másként a „felső csárda". Mindkét épület igen régi volt, bizonyítja ezt egy 1769-ben kelt bérleti szerződés, amelyben Almádi minden hasznát, - a két csárdát, halászatát, nádvágást, rét kaszálást, pálinka főzést, bormérést, a szőlők kivételével — bérbeadja a Veszprémi Káptalan, mint földesúr.
Almádi egyházilag Vörösberény filiája volt 1935-ig. Innen származik az a tévedés, hogy Almádi Vörösberényhez tartozott közigazgatásilag. A Szent Margit kápolna 1885-ben épült, a Szent Imre templom 1930-ban, Medgyaszay István neves építész tervei szerint. A kápolna mellett álló kereszt az 1869-es évszámot viseli. Feltehetően a község lakosai állították abból az alkalomból, hogy Almádi önálló község lett ebben az esztendőben.
Annak ellenére, hogy Balatonalmádi mint település fiatal, történetére vonatkozóan hosszú századokra visszamenően találunk adatokat. E rövid ismertetés csupán szemelvény ezekből, vázlatos és nem folyamatos áttekintése a település történetének.
Forrás
Új Almádi Újság. 1989. (1. évf.) 1. sz. p. 2-3.
