Ég a Papnádas!

Nyáron haragos zölden szegte be a Balatonpartot. Nem hosszabban fél kilométernél.

Tavaszon kidugta tajtékszin fejét a langyuló vízből. Megpirította a nap nedvzöldre, levelet bontott a csúcsára, azontul izenként toldott hozzá. Agusztusra pedig cimert tett a fejére. Ameddig meglábalhatta a vizet a sás, gyékény nőtt a vizében. Széllengéskor áll-hatatlanságában lehajolt a nefelejtsre s megrezegtette fölötte az izeit, sás leveleit és belesugdosott a kék kely-hecskéibe andalító, puha hangon. Ősz-előn bronzosodott tengersok bugája. A levelei megszőkültek s hidegresz¬ketten lépegetett a fodros vizben.
A vén füzek még zölden ácsorogtak a derekán. A sás, gyékény ezer szinkeverékben nézett föl bronzos fejére. Az őszi hideg még izzóbb színeket csípett ar¬culatára.
Egy csendes, tiszta holdvilágos éjszaka pedig jéggé fagyasztotta a vizet. Azontul panaszosan zizegtek örök didergésű levelei, mint a lábaihoz kihullámzott jég¬törmelék.
Emberek jöttek. Meglépték a Papnádas hosszát. Kicövekezték és kiadták levágásra.
Tovább didergett s bronzos fejét széthordta a szél és hullatta jobbra-balra a kifehérült pehelykéit. A szél nótákat fujt száraz levelein, szárára pedig vártak a gye¬rekek, hogy sipot vágjanak belőle s a pókhálóba csa¬pódott bogár zizegő döngését sirassák rajt végig.
Az idén hiába vártak. A fagy, első csetepatéja után, visszavonult: finom takarónak valót keveri a szállingó nádbugák közé hópihékből. Másképen nem

Lábjegyzet

Megjelent a Balatoni levegőben c. kötetben