Uj falusi szél

Választás

Meghalt a falu énekese, a fülemüle. Hangversenyekre, bálokra gondoltak az unatkozó állatok. Néhány kóbor lantos lézengett a faluban. A sármány, a bubos pacsirta, meg a pintyőke.

Nagy volt a választás. A gyülés népes. És sok a konkuráló. A három lantos együtt, a szamár és a macska külön. Téres pajtában gyülekeztek választók és választottak. A választást próba előzte meg.

A pacsirta hosszu, lágy harmoniáju dalba kezdett. Trillázott. A sármány a trillák alatt kitartotta. A pintyőke belecsengetett ezüstös hangjával. Maguk is elérzékenyültek. Csaknem egymás énekén sirtak. A gyülekezet ezalatt szunyókált.

A szamár lépett helyükre. Nagyot ordított. (Erre föleszmélt a gyülekezet.) Elhuzta; a trillákat elnyujtva megszaggatta.

Próba után ajánlatot tett a kutya, az éber választási elnök:

— T. Gy.! Néhai fülemülének is olyan gyenge volt a hangja, minthogy annak áriájában semmi gyönyörüségét nem találta az érdemes gyülekezet, hanem buzgón szunyókált. Ugyszintén most is — bár én is elismerem nagy tehetségüket — hasonlóképen.

Megnézték bizonyítványaikat. A szamáré nagyon gyenge volt, de hangjának ércessége, magassága megnyerte a gyülekezet tetszését: "minthogy az kotta nélkül, betéve tudta."

Parasztnagyralátás

Kiballag Szabó István a pinceszerre. Ugy ballag, hogy gondolkodás látszik a fejetartásából. Nagyon leüti. Pedig vasárnap délután. A munkabeli gondok elhuzódhatnának dologtevő napokra. Amikor is munkaközben mégis csak annak való az idő. Kevesebb a vigságra adódó alkalom. Elgyötri a dologtevés.

Ahogy fölhalad a kapaszkodós szőlőhegyi uton, még búsabb tartásu a nyaka. A feje belelóg mellébe. Olyanformán, hogy a pipát is ki kell a szájából venni. Kissé merevebben veti föl a fejét. Pipa helyett a levegőből szippant bőségesebben. A levegőnek pedig járása van a szakadékos utban. Gyenge járása, minthogy ha annak is ellankadt volna a tüdeje. Ennek a ványadtizomu szellőcskének fölbillenti kalapját Szabó István, hogy szikkassza meg gyér hajaközét az izzadtságtól. Hogy megnyugodott, neki indult a küzdelemnek. Merthogy közepeskoru embernek már harc a nagyobb kapaszkodó.

Ahogy hegytetőn van, megváltoztatja az irányt. Ugy visszafelé formán. De csakhamar megállapodik. Bizonyosság okáért megveregeti a csizmaszárt. Tenyérrel belenyul. Kihuzza nagynehezen a kulcsot.

Mikor már a kancsó bor is az asztalon, két poharat vesz elő. Akárcsak vendége volna, megöblinti a poharat vizzel. Azután kigyöngyözteti aranyborgyöngyökkel. Kocint is. Meg is szólal:

— No esküdt uram, dicsérjük a jó Teremtőt!

Rá is felel: — Dicsérjük biró uram.

— Ajnye de keveset ivott.

— Hát régen mult ebédideje, biró uram.

— Hát hozok egy kis harapnivalót.

Előkeríti a tarisznyát. Hozza. Mentegetőzik:

— Ne fáradjon biró uram. Nincs rá szolgálatom. —■ Ne szabódjék esküdt uram. Kiteriti az asztalon, fehér vászonkendőre. Mellette paprikás zsirtól ázott csomagocska. Kibontja: Szalonna benne. Másik papirzacskó. Sárgára ázott. Savanyu paprikával tele. —- Van-e kése? — Otthon feledtem. — Na, én hoztam. Fölemeli. Az esküdt pohara felé teszi. — Ejnye bíró úr... — Csak ugy, ahogy otthun szokta esküdt uram. Kocint is és biztat Szabó. És rendén vissza is felelget. Ahogy illik. Méltósággal. Már amint a birói tisztség megköveteli. Azután az esküdt nevében indítványozza: — Hanem hát haza is ballaghatnánk, mondásként biró uram. — Ráérünk még esküdt uram. — Dehiszen, marhát, mi mindent hazahajtanak... Az asszony maga nyüglődjék velük otthon? Elkészülődik. Elballag. Csak a járása gyorsabb. Valahogy lejátszotta álmát. Az volt a vágyakozása, hogy, mint kinálja pincéjén az esküdtjeit. A légy. Pompázó színekben ül. Körisbogárzöld ruhában tetszeleg magának. Megfordul. Aranypalástot rak rá a nap. Megint arrább fut. Nápolyi kék zománcán ragyog. Arra nem is gondol, hogy a poros, szürke hid bepiszkítja. Neki csak a ruha tetszik. Környezetével nem törődik. Lassan egyhangu zörgést kap föl a szellő. Fáradt, sovány, kócos lovakat támogat a gazda ostora boldogabb végével. Arra fordul a légy. Kaméleon ruháján végighuzza hátulsó lábait. Szeméből kitörli a finom port. S hogy nagy nehezen odakocogott a gazda, a légy gyorsan, rövid ivületben rácsap lovaira. — Már, hogy jobban meg nem néztem ! Ilyen rossz gebékkel kezdjek ki? — Dongja, mert a bundás szegénységből nem csapolhat vért. Visszaszáll helyére. Bosszusan jár-kél a hidon és a szürke országutporon. Uj kocsizörgés. Nyalka paraszt hajt. Sebesen vágtatnak lovai, hogy repes a gazda szive a büszkeségtől. Fölvidul a légy. Csápjait letörli első pár lábával. Eldongja magát s hirtelen ivületben a lovak fülénél döng. Horkontanak a jóvérüek. Szügyükbe vágják orrukat és ragadják a kocsit. — Hahaha! kacag föl az elbizakodott. — Jó vásárt csapunk! Sült paraszt... — De nem oda Buda! Egy ostorsuhintás és a légy a porban fetreng. Kábultan fekszik. Csengős, fogatos uri hintóról álmodik. Szívóján halálos mérget tartogat. Hullamérget... Hízelgés. Elmélázva ül karosszékében az uraság. Terebélyes nyárfák árnyékából nézi a lenyugvó napot. A láp felől szellő fujdogál. Dongó kerül elő a szél irányából. Nyíltan, nyersen körüldongja az uraságot. — Manó vigyen innen! — S utána csap kezével. Riadtan zümmög tovább a szélirányába. Uj vendég. Hosszu szunyogurfi. Halk, muzsikáló hangon hizeleg körüle s rászáll a szék karján nyugvó kezefejére. Teleszítt potrohával száll tovább. Maláriát hozott az urfi. Bele is halt az uraság. Irigység. Tanácskozásra gyültek össze a házi állatok. Nagytérségü mező volt a gyülekezés helye. Az ideje vasárnap. Minden állat ünnepi ruhában volt. Megvakarva, megfürösztve. A macska is megmosdott. A tisztségek betöltése volt az első pont. Minden faj foglalkozásának megfelelő tisztséget kapott. A kutya pl. őrséget, kapusságot, mert éber. A hűségükért még valami megtisztelő állást szánt a közgyülés egyiküknek. Ki indítványozta, nincs nyoma a jegyzőkönyvben. De se éberek, se hűek nem maradtak egymás iránt. Más indítványokat pártoltak. Társaikat letorkolták szóval. Utóljára a közbizalomból polcra emelt tisztviselőt agyon marták - irigységből. (Magyar ember.) A beteg tőke. Tolvajok garázdálkodtak a gazda szőlőjében. Sárga, sápadt levelii tőkéhez közelit az egyik. — Kíméld meg a fürtöt rajtam, — könyörög a tőke — különben tövestől kivág a gazdám. — Hahaha, — röhög a durva tolvaj, — köszönd meg, hogy nyakadnál fogva nem tekertelek ki helyedből. A gazda. Haragoszöld, buja szőlőjében gyönyörködött a gazda. Keritést huzott, jobbról, balról, alsó, felső szomszéd felől. Az országut felöli oldalt szabadon hagyta ... Katonaság vonult végig az országuton, vándorlók, fuvarosok mentek át s féléretten vámolták le a szőlőt. Vannak emberek, akik az ismert jó elől bezárkóznak s a rossznak kaput nyitnak. Vizisz. Tavaszi idők jártak. Szőlőjében bolyongott a gazda. Nyitni kellett volna. Kapirgál, nézegeti a venyige rügyeket s lefesli a héját: megindul-e a nedvkeringés ? Kis madárka vetődött oda. A karón illeg-billeg, forgolódik, hogy szólljon-e? Rászánja a fejét: — Nyitni, nyitni! Félreérti a jótanácsot. — Miért: Vizisz? Hiába nem akarok kapálni. S elhessegeti a jószándéku, szürkeruhás tanácsadót. Megkésett a metszéssel, kikapálással s csakugyan borisz helyett vizisz lett, mert az okos tanácsot megvetette. A liba. Akkora kis tó volt a határban, hogy öt éves gyermek is játszva dobhatott át rajta. Tenyeres talpas liba állt a parton. Álmodozva bóbiskolt. Ha fölrebbent, belepillantott a vizbe. Megnézte aszkéta termetét. Idősecske volt már szegény feje. És, és — mondjuk ki nyiltan — nem is valami szép. Félszeg, tudatlan. Szóval liba. De nem vette észre. Tetszelgett magának. Próbált pipiskedni, mint jóval ezelőtt, mikor még illett volna neki. Ha ugyan tudott volna. Amit megtagadott tőle a természet libácska korában, iparkodott leélni libaságában. Álmodozása közben leszáll mellé egy gunár. Összeszoknak, ha bajosan is. Folytonos a diskurzus. Hiába, liba a liba! És senki fia se követelheti tőle, hogy iziben lud legyen, ha nem lehet. A beszéd gyakorta fordul meg ekörül. Gyakran ömledező vallomásokba csalja őkelmét. A városi libák vannak utjában, mert bevallatlanul, azok nem olyan együgyüek. Kontyos fejével szinte eltelt. Pöffeszkedett, mert a városiaké mind, mind hamis. A szétborzolt bubja mellett nem vette észre sok-sok fogyatkozását. Történt, hogy más gunár vetődött közéjük. Nagyon őszinte volt. Szemére vetette tetszelgését, hogy csak a jövőről álmodozik. A munkátlan, henye jövőről. Kérdés-felelet-játékba fogtak. Hárman. A régi gunár szeme is fölnyilott. Ilyen kérdéseket adott: — Ki szárad el örök sóvárgásban ? — Én, kellett a libának felelnie. — Ki émelygős a szerelemben az érzelmességig? — Én, került rá ujra a sor. Fordult az idők járása. Az uj gunár messzebb vizekre evezett. Élt-halt érte s a vágya elvitte. Sápkóros, beteg madár szállt helyébe. S az is jó lett volna. Pedig felemás volt. Fő, hogy kényelmet szolgáltatna a buta tétlenségben töltendő napokhoz. Tétlenség a bűn bürökvirága. Akik nemes céltalan bolyongják az életet, hasonlitanak a lidércfényhez. Minden fuvallat magával ragadja őket. Zsidóemberség. 'Zivatarra készült az ég. Nagy, ormótlan felhők kavarogtak rajta. Dörgött, villámlott. Ruhájáról, lovairól ítélve jómódu gazda hajtott az országuton. Lovai meg-megrebbentek a dörgésre. Hegyezett füllel nézték a villám görögtüzes világát, amint az égen végigfutott s fénye odaszitált a lábukhoz. A gazda föltekintett a felhőkre. Azután menedék után nézett, hogy lóval, kocsival bemenekülhessen a kitörő égiháboru elől. Közelben akácos. Oda igyekezett. Az akácos mögött, nagy örömére, a völgyben csárda. Fekete, sovány zsidó állt a kocsma tornácán. Bizonyára a kinálkozó üzlet csalta ki. Oldaltforditott lábfejein félrecsámpásitott nagy cipők. Fején zsiros, fakó hálósapka. A száját ha nem beszélt is táltva tartotta, amitől még jobban kiperemesült. Ha beszélt habosa nyálasodott. Sokat beszélt. Sokat kérdezett, még többet felelt. Kiállt a kocsi elé. Hajlongott a pitykés dolmányu gazdának. Még a lovak kifogásában is segitetí. A zivatar elmult, de a felhők szétterültek az égen. Csöndes, hetes eső készült. A gazda itta a bort. Látszott, hogy szívesen adják. Kiürülés előtt megtöltötték az üveget, poharat. Hogy a tarisznyájából kifogyott az utravaló, ludfertályt tettek az asztalra, kéretlen. Utra készült a gazda. Fizetett volna, de magas volt az ár. Nem futotta teljesen a bugyellárisból. Szabadkozott, emberségére igérte, hogy meghozza. A csárdás apró, fekete szemei pislogtak: — Jól van gazda — szólt — a szűr, bunda itt marad, de azért az emberség fönnmarad. A verebek és a fecske. Átrepült sok-sok országot, mire a falusi viskók közé megérkezett nyaralásra. Sokat látott. Tapasztalatait értékesítette egyhangu, maradi környezetében is. Kényelmesen rendezte be fészkét, észszerűbben intézte vadászatát, apró csemetéit gondosan, ügyesen nevelte ... A verébfalu bámész szemmeresztéssel nézte mind. De tovább ruhája elegáns, izléses, finom szabásának megkivánásánál nem látott. Azt utánozta. Abból is a rikitót, piros nyakkendője színét sajátította ki. Mindent pirosat vett volna. A fecske vonalas testéhez formált, kieszelt ruhák a széttagolt, darabos paraszt veréburfiakra és csurikisasszonyokra sehogy se illett. (A falu divatban egy lépéssel, művelődésben száz mértfölddel maradt el.) Lelketlenség. Az uradalom hónapszámosokat szerződtetett. Öreg ember került közéjük. Nem fogadta el a vállalkozótól. A faluban maradt az ősz. Varga lehetett, mert a falucska hozzá hordta javítani való lábbelieit. Jártak az esztendők. Az öreg télen foltozott, nyáron potom bérért végzett zsákmányoló parasztoknál mezei munkát. Jött az ősz. Az öreget meglepte már nagyon a tele. Összeült a kupaktanács s számüzte a falu területéről az öreget. Megokolás: a falu nyakán hal és a temetési költségek még a községet terhelik. Bölcs előrelátás és megfontolás, hol vagy Mikszáthok és Benedek Elekek ideális paraszt novelláiban ? Igazán kihaltak a Bede Anna tartozása s Tóth Pál alakok? Vagy soha se éltek? — Soha se éltek . .. Az uj mostoha. Jérce volt s hogy kilánykódta magát, örült a szárnya alá bocsátott apróságoknak. Nagy-nagy buzdulásában még az öregebb kotló árváit is maga alá fogadta s bögyösen hordta, mig kukoricakásán és egyéb nyalánkságon élhetett velük együtt. De bizony a nászos hetek után nyakábaszakadt a kaparás, apróságainak való kenyérkeresés, őrzés napszámos terhe s vagdalni Kezdte a kicsi, ártatlonokat... Kerekre nyilott szemüen keresték a mostoha bánás okát. Pedig a nagyszivüség megbánása volt szűkös, kenyér-szagu, földizü viszonyokban. Aratók. Zöldsárga őszi vetéstáblákat hóval szeleli be a szél. A nyögő fehér szürön csillogott a fölbukó nap erőtlen sugára. Egy utas törte, csikorgatta csizmája sarkával, mig ambitusos kúria előtt nem toppogathatta le a rá evődött havat. Esetlen lármájára összeszaladtak a kutyák s bemenekültették az ambitusos kúria szuhosgerendáju tornácára... Aratószerződéssel hagyta el a régi, nemesi, ambitusos portát. Olyan szándékkal, hogy a buzát tizedéből, az árpát, rozsot s minden egyebet tizenegyedéből vállalja s vállaltatva hoz rá aratókat... Uj emberek, nem Jókai Tóth Páljai irták alá... Aláirták ... kurucapák unokájának ... nem 48-as esztendők lelkes parasztjai, hanem szavatartó parasztjainak fiai s ezek gyerekei. Az izzasztó nyárban elfojtotta kuruc ősök gabonájának telekalászát Péter-Pál ájulasztó forrósága. Aranyszemektől terhes meghajlás helyett pelyvás, üres kalász fogadta az aratókat. Nem ringott terheltfejüen a gabonatábla hullámosra. S 48-as, szavatartó apák fiai és fiainak gyerekei lelketlenül, szómásitva nem vágták kaszáikat a sovány táblákba . . . Kuruc apák ükonokájának nilusöntözött bő-termése akadt egy emberöltőjén egyszer... S a 48-as apák lelketlen fiait és unokáit senki se Állította meg: — Hé, atyafiak, nem addig van a'! Vissza a szóval! Tizedet irtunk-? — Csak nyolcadát adom. Nagyon jól fizet tejjel-mézzel folyó Kánaán földjén ötvened évre a buza . . . Senki se állította meg, mert becsület — becsület. Jókai Magyar nábobjának fia tudja, mi az. 48-as parasztok unokáiból kikoptatott az uj áradat minden szépet, nemest . . . gyomrot, telhetetlent adott érte.

Az üres fejek konganak. Sokat megtéveszt a kongás; érchangnak vélik, pedig csak talmi. A verebek gyülése. Alkonyaton a bagoly hítta össze a nagy csürbe. És megjelentek a nagy csürben költségszavazásra. Tanitójuknak, a fecskének házát kellett kitatarozgatni. A falról hiányzott egy szeg, kis vadászterületet kellett keríteni tavaszféllel. A fecske nem ért rá. Lefogta az iskolája, hol buksi, pállott szájszélű verébkölykeket tanitott énekre, a repülés és építkezés alapvető tudományára. Hűségesen dolgozott s merészebb, bravúrosabb gyakorlatokat is megmutogatott a bámész filiszterkölyköknek . . . Ö)rültek is neki. Otthon elcsiripelték. De megmutatni nem tudták az ives röpüléseket. Egynémelyik az ugrálásnál és a szökkenőnél - - - . Tovább nem is vitte a röpülés művészetét. Az épitésre is tanogatta a szürke nagyfejü örökösöket. El is csipogták otthon, hogy igy, hogy ugy mutatta a tanitójuk, de tovább a mindent kibeszélésnél többre azt se vitték. Azért szorgalmasan, csüggedetlen oktatgatta nagyreményüeit. A maga tűzhelyének tatarozgatá-sára nem telett ideje. A községet kérte. Azt tárgyalták meg. A bagoly haragudott a fecskére, mert nem a lohogására s vijjogása szerint táncolt. A gyülés megnyitón éreztette, hogy fölösleges a megadás, hogy nem bírja a község. Hacsak segítséget nem kapnak a madarak összeségétől, az államtól, másként egy iskolaszeget se verethetnek a falba. Erre neki bátorodtak a szürke parasztjószágok. Ráestek a fecskére, hogy a maga mulattatására repülget a levegő kékségében; hogy ugy is szép lakása van ; még szeget is kiván-e bele? Hogyha köztük röpködő, velükcsiripelot kapnak, annak szeget is vernek, vadászterületet is keritenek. Ne az égben kereskedjék, hanem járjon velük a trágyadombon, a gazda buzáján. Iszen nem különb származásu. Se sas, se semmi . . . Olyan énekre tanítsa a gyermekeit, mint az ő csiripelésük; meg repülésre se oktassa ivesre; házépítésre is csak amilyen, a szürke parasztosságuknak megfelel . . . Leginkább hangoztatták s rosszalták magasröptüségét s reggeli áhitatosajku énekes imádságait . . . A bagoly önelégedetten dörzsölte karmait. Örült. De szerette volna mélyebbre vájni a fecske szivébe. A fecske meg zsoltárosra görbült szájjal uj tavaszért énekelt. Szinte a levegő jeges tisztaságáig szárnyalt, hogy a parasztverebek hiába keresték trágyás, hétköznapi világukból. Sok emberért, csak mint ellenségünkért imádkozhatunk. Oda a rokonság! Halcsősznek esküdött Mukucs. Sógora ködmenes ember. Régi világbeli : szereti a halat ; ha tilos, annál jobban. Örül a sógor csőszségének. Szabad világ a régi, az áldott csákiszalmás . . . Jár is szabadján s dicsekszik jobbra-balra, hogy halászhat bátran, mert sógora csősz. Addig bolyongja a halak világát, csöndes, halivóhelyeket, hogy rajt csipi Mikucs. A sógor nem is fut előle. A csősz behajtja. Tréfára veszi a sógor, ahogy nagy fontosan, hivatalos képpel, szótlan megy utána. Vissza nevet rá; bolondoz : — Ej sógor, hát e jó tréfa, he? — Nem tréfa a — komolykodik Mukucs. —- Nem, a fenét... A sarkig megyek előtte, de az első sarokháznál elválunk . . . — Na azt nem! — Pipál egykedvüen Mukucs. — Előttem! — Na na . . . Csak lejebb a hanggal! — vigadozik még mindig a sógor.— Elfelejti kee, hogy tavaly ilyenkor együtt . . . — A tavaly volt! —- mordul rá Mukucs. Előttem! Aztán ne prézsmitáljon! — Ej, ne vágjon olyan öregbiró képet. Még utóbb is megijeszt. Mintha csakugyan ugy lenne! — A biz ugy lesz! — Behajt? — Be. — A sógorát? — Én egy orvhalászt hajtok. Se üngöm, se gatyám . . . Most legalább . . . — Hát ha megteszi velem a csufságot, több disznótort se eszik házamnál! — Kee ehetik nálam . . . — De az én pincémbe nem teszi a lábát... — Kee se a zenyémbe, mert nincs. Hanem a kocsmán jó szivvel füzetek egy féllitert . . . — Igya meg ! — börzenkedik már a sógor. — Ha nem issza, több marad . . . A községháza elé érkeztek : — Jobbra! — igazítja a csősz a kapu felé. — Hát csakugyan ? — tudakolja kétkedőn. — Csakugyan, csakugyan ! — Hát engem többet ne szólitson sógornak, mert . . . ugy segélyjen Isten, hogy a torkára forrasztom . . . — Szóval, oda a rokonság ! — mosolyodik el a csősz. — Az igazságért! Lám, lám . . . Emberséges kölcsön. Jól mulatott a tücsök. Egész nyáron muzsikált. A pillangók vigan röpködtek. Nem gondoltak a téllel. Nem ugy a méhecske. Száraz tél volt. A tavaszi virágok még bimbóikban elhervadtak. Égette őket a szomjuság. A kevés nyári virágon pedig hatalmas jégeső száguldott keresztül. Még a bokrok alján termőket is beleverte a földbe. Sirva döngicsélt a méhecske a letarolt réten, mezőn. Azt hitte, temetőben jár. A télre, mint halálra gondolt. Számítgatta a napokat, míg künn megkeresheti napi kenyerét. Kiszámította, meddig lesz elég gyüjtött eleségecskéje. Nagyon elszomorodott az eredményen. Csak Pál-fordulásig futotta papiron. Jól látta, hogy az élet még ezt is meghazudtolja. Pedig szüken számított. Egy napra félköpücskével. Levertsége még nagyobb lett, mikor az ökörfarkkórón nagyon kevés bimbót látott. Rövid őszt jelentett. Bolyongása közben répaföldre tévedt. Apró. de édes répák álltak ki a homokból. A jégvágás nyomai látszottak a leveleken. Rongyosak voltak. Érzett a cukros illatuk. Szeretett volna kikezdeni egyet s kicsinyenkint hazagyüjteni kicsi, üres kamráiba. De a másénak nebántsd a neve. Kérni szégyenlett. Büszke volt rá. Néhány gyüjtényvirágon keresgélt. Bánatos volt a muzsikája, de azért muzsikált. Jobban feledte aggódását s fáradságát, melyet a sovány legelő, meg a sok gond, tépelődés okozott. Kissé megfeledkezett. Csak a nótáján, azon érzett a bánat. Olyan sirbavágyó volt a tárgya, meg a dallama, akár a Miserere. — De szomoru a nótád. Talán az édesanyádat siratod? --- szólította meg valaki. Répabogár ur volt. Mint a fáradt, vérszegény ember, megrezzent a méhecske. De a kérdésre felelnie kellett. Elpanaszolta sorsát, hogy nem kerülheti ki a halált. Bár nem kért, Répabogár ur készségesen s nagy előzékenységgel fölajánlott neki száz forduló répacukrot. Hallani se akart róla . . . Ajándéknak vélte. Más csalódott volna. Neki kellemesen hangzott a terhekkel telerótt kölcsön előterjesztése. — Kölcsön adom. A kölcsön fejében — folytatta szürke, csikoskaftánu, szurós, ravaszképü Répabogár — a, kölcsön fejében hozasz a jövő évben naponkint egy-egy forduló répavirágport; jó és ügyes épitő vagy, eljössz néhány napra a házam összetatarozni s egy répát hozasz szüretre. Répabogár ur leszakasztott egy levelet s hosszu orrával rászántotta a váltót. Méhecske hálálkodni szeretett volna, de a torkán száradt a szó. Csak erősen kezet szorítottak hitelezőjével, hogy állja az alkut. Kábultságából csak később, hogy nern izgatta a cukorrépa illata, ébredt föl. Hiteléből éveken át se tud kievickélni. Ezután még a nótát is elfeledte. Hallgatagon, szorgalommal dolgozott. Meggörbült. Egész termetén nagy ráncok keletkeztek. Nem borotválkozott. Korán kelt; napestig szállt. Harmatban fürdött. Gyakran ráestéledett s szabadban hált, hogy megtakarítsa a reggeli utat lakásától a rétig. A magyar középosztály alatt nagyon inog a föld, mert ingatlanai egy kufár faj zsebében vannak. A kakukfiók. A pintyőkepár nászt tartott. A vérhajtó barackvirágos hajnalok után érezték a kötelességet, s fészekrakáshoz láttak. Meleg, puhára bélelt lakást építettek a virágos orgonabokorba. A cserje a patakparton áthajolt a másik oldalra. Iszalag burjánzott tetejébe s templomboltosra formálta. Segített a vadkomló is. Egyik a csörgedező patak egyik, másik a másik feléről kapaszkodott rá. Elvirágzott a szagos orgona. A pelyhes fészekben irásos tojásocskák közé különböző, másított került. Olyan boldog volt a pár, hogy meg se látta. Vígan szállt a patak napsütős fodrához. Mintha el akarták volna fogni, épen a köveken lecsurgott aranypénzekhez hajoltak le inni. A komló kesernyés illata széledezett az otthon körül. Kibujtak az aprójószágok. Pelyhesedtek, nőttek . . . Virrasztó éberséggel gondozták az anyák ... De mégis fogytak. Csak egy nagy- fejü nőtt s testvérkéit kilökdözte a fészekből . . . A szülők azért tömték bendőjét kora hajnaltól az est homályáig; még a nótát is elfelejtették közben. Ám a gyönyörü bogár hálátlanul bosszantotta, aggságositotta szüleit. Szinte hogy megőszitette. Bóditón szagosodott az iszalagvirág. Estenen félve szólította meg apa a párját: — Hát sok, ami sok . . . Mégis csak türhetetlen . . . Párja békén hagyta rá a kifakadást. — Nem a mi dolgos, beismerő, türelmes vérünket... Ugy szakadt közénk, akár egy idegen... — Ugy-ugy. — Mit tegyünk vele? tanácstalankodott az apa. — Hát mit? — Hagyjuk magára ... Próbálja meg a világsorát, ha nem elégséges szük köröcskénk . . . És sorsára bizták a kíméletlent. Addig-addig fészkelődött, bögyösködött dölyfösen, hogy éhezni kezdett. A fekete orsós tollasodó szárnyait próbálgatta, illegette elbizakodottan, hogy szeli majd vele a levegőt . . . Sehogyse sikerült. Kimászott a fészek szélére. Lökött lábával az ég felé .... Zupsz ! Lepottyant a földre . . , Zsiros, sulyos teste szétloccsant a patakköveken . . . Szürke, falusi verebek fészkeltek a nádfödeles eresz alá. A gazda tűrte, hogy lyuggalják, mert a gyümölcsösből rengeteg cserebogarat hordtak ivadékaiknak. Az ugráló, szeméten élősködő párnak eszébe nem jutott a földreszállás. Ívesen, magasztosultan szárnyaltak a gyümölcsösbe s onnan a fészekbe. A virágos fákról lefoszlott a füzér és bokréta. Elfagyott minden. Alig egy-két cseresznye pirosodott néhány fiatal fácskán. Meglátták a verebek. Az ives suhanó röpülést megtörték, függögetőn, határozatlanul szállták körül s torkatátott csiripelés közt ledézsmálták a termést . . . Nézte a gazda és elszomorodott rajt. Megrepedt a falu harangja. Elhatározták a gazda indítványára, hogy gyüjtést rendeznek az ujraöntetésére. Házról-házra . . . Szaporodott a pénz. A szépgondolatu gazda szorgalmasan kopogtatta a házak ajtaját. Nehezült a zsebe. Megbicsaklott ives repülésü lelkében a buzogó láng . . . S a zsebre való ezüstből-bronzból kimarkolt eggyel a maga számára : Én fáradtam érte . . . Meg én terveltem . . . Hát csak megérdemlek ennyiből ennyit. Nézték az égiek s elszomorodtak rajt . . . A kereszt. Szükségből, vagy kényelemből fürödnek a Hévíz langyos vizében. Ismerős, ismeretlen beszélget egymással. Közvetítő a fürdőszolga, István bácsi. Kérdeznek, felel. S ugy beszédbe elegyedik a férfia, mintha régtől ismerősek volnának. Uj fürdők jönnek. Régiek távoznak. Régi az ujjal talál témát. Az uj beleszól a régi tárgyba. Egy keresztvizet nem látott lépdel a fürdőbe. Le a grádicson. Közelében uszkál a fakereszt. Uszni nem tud Izrael hős fia. Belecsimpaszkodik a keresztbe. Hogy, hogy se, fölfordul vele együtt. A kereszt lába égnek áll. A dicső honpolgár evickél, cikákol, rugdalódzik. Mindene kilátszott, csak a feje nem. Eleinte mulatságnak nézték a vendégek. Hadd evickéljen. Gondolták. Ha ugy tartja kedve. De megsokallották a mókát. A kétségbeesett kapálózás se kedvtelésre mutatott. Inkább mentésre. Egy öreg ur odauszik s nyakon fogja a rugdalódzót. Viszi a lépcsőhöz. Ezzel elmult volna, ha valaki meg nem kockáztatja : — No, most már látott keresztvizet. Szóra szó szólódott. Még künn sörözés közben is elmosolyodott a társaság az eseten. Jön ám a kimentett. Nagy hálálkodva oldalog mentőjéhez, hogy neki köszönheti életét. — Jé, jó — akarja lerázni a ragadós vendéget. — A hálálkodás is lehet izetlen. — Tanulja meg, hogy zsidó ne kapaszkodjék a keresztbe. A társaság nevet a malicián. A zsidó vérszemet kap. Kérés nélkül huz a másik asztaltól egy széket s arcátlan odaül a társaság asztalához. Kezdte zsidó cinizmussal. — Nü, ná, én mondok egy esetet. - Egy nagybátyám volt korcsmáros. Éjjelre a tanyán szorult egy pöspök. A pöspök régi ismerőse volt gyermekkorától a nagybátyámnak. Megösmerték egymást. — No Kóbi, hogy megy a sorod ? — Kérdezte a pöspök. — Szegényesen. A püspök elment. Akarják megvetni az ágyát. Hát ott találnak egy aranykeresztet. — Jaj, Száli, épen pankrót leszek . . . De az a kereszt... Engem felakasztanak, ha elakarok adni. — Tudod, törd össze! Add el a porát ! Gyött a pöspök. Látta a nagybácsim gazdagságát. . . — No, Kóbi, látom, használt a köröszt. — Használt, használt, de előbb porrá köllött zozni. Nekünk csak ugy használ a köröszt. Uj hálálkodás közt elment. Szeget-szegezek. Csónak ringott a Zalán. A sodrára bizakodott a halász : Majd eltolja ! Pipára gyujtott. Iparkodott elpöfékelni a szunyogokat. A csónakot keresztbe rakott nád, karó, gyékény terhelte. A halász vejszerakni ment. Az evezőt hóna alá csapta. Hogy az áradat kacsba ne ragadjasodorja hajóját, belevágta hajófaron a vizbe s folyóirányt tartotta a hónaljába szoritott evezővel... Lerakta a vejszét . . . Hajnalban megnézte. Két ellenség keringőzött fejében. Nagy fogas és egy csuka. Csodálatos nyugodtan keringtek egymás mögött. Sőt az apró pontyivadék se jutott eszükbe . . . — Egy Istenem van, a hinárosban nem hagynának igy békét egymásnak ... A bajban, ha nem segithetnek, nem is eszik, ölik egymást . . . Ha két gyülölködő magyar összekerülne a kóterban . . . agyonetetnék egymást a méreggel. Ha két zsidó esik bajba, kisegiti egyik a másikát ... A farkas nem eszi a bárányt, ha egy verembe zuhannak . . . A sirásó jár mögöttem — mondja, aki elpazarolta ősei legszentebb örökét, a tiszta vért. Aki annyira szerencsétlen, hogy nem is örökölhetett születésével, fiatalságában megátkozza életét. Csak a magyar a magyart, ha egy tőrbe ejtőd-nek ... Ha két ember vizbe hull, egyik a másikát bizonyosan beletiporja . . . Bölcselkedett a szájtátott halász. Megtömte pipáját. Közben pedig békétlen vágott a szunyogok után. Csattant az arca, porolt a ruhája. S egy-egy elmázolt szunyogot göngyölt a körme alá. A közkincs megbecsülői. A madarak magtárt alapítottak. A közelgő télre : mostohasága, éhinsége ellen. Minden magvazó megvitte a köbnyi eleséget. Kezelőnek a takaros, pityergő aranymálingót tették meg. Tél elején, hogy kóboroltak, a gyommagvakon eléldegélt tengelic, vörösbegy, keresztcsőr, gerle s a többi kupcsőrös ... A verebeknek nem igen tetszett a munka. Fölborzolták szüreiket s dologtalan gubbasztottak a kerítések lécfejein, csűrgerendákon . . . Delente pedig ostromolták követeléseikkel a málingót, hogy adja ki porcióikat. A magtáros fázós szemrehányással borsolta orruk alá dologtalanságukat. Jósolgatta, hogy a hosszu télben fölkopik az álluk. A verebek neki támadtak. Járatták szájukat, ócsárolták takarékosságát zsugorisággal, megvádolták hamis gazdálkodással stb. A máiingó kénytelen, már becsületérzésből is elállt a közjavától s lemondott hivataláról... A munkás gyomirtók hallani se akartak róla, de a verebek leszavazták bizalmatlanságukkal.. . Bezzeg gazdálkodtak! Mire a tél bekövetkezett, már ocsuja se volt az összehordott eleségnek... A gyommagvazók nem ijedtek meg; ha el* is szomorodtak. Biztak munkás kedvükben. Hanem a verebek sorra fagytak étlenségükben Mátyás éjszakájának virradatára. Kijárat. Bejárat. (A vonat fütytyentett. Megy. Vidéki utas sietve rohan az állomásra, hogy jegyet váltson. A pénztárnál egy lélek sincs. Az ablakon nagy szögletes betűkkel: Zárva. Megszeppen a jó atyafi.) — Lekésem. (Mormolja. Rohan a pénztárhoz a korlát kijárata felé.) (A sarokban 3—4 vasuti viccel. Nagyokat nevetnek.) (Meglátja az egyik — nyilván a portás — a kijárat felé igyekvőt, hogy a pénztár előtt áll.) Portás: Kérem tessék visszamenni. Utas: De kérem, lekések. Portás: Kérem, tessék a Bejáraton a pénztárhoz menni. Utas: Kérem, zárva .. . (Kopogtat a pénztár márványkockáján ezüst öt koronással.) Portás: Tessék, ki van irva: Bejárat. (A vonat tolatás közben ujra füttyent.) (A portás megfogja az utas karját; a kijárat felé vonja.) Utas (ránt rajt): Kérem... (Remegve kopogtat.) Portás: Tessék, ha mondom, a Bejáraton bejönni ! Utas: Érts meg, lekésem . . . Portás (a kijárat felől áll): Följelentem a főnökségnél, nem tartja meg az üzletszabályokat! (Füttyent a vonat. Robog a vidéki hazája felé.) Utas: Lekések a vonatról. Már megy! (Rohan a bejáraton ki.) Portás (kabátom ragadja) : Merre megy az ur? Itt a kijárat! Utas (rohanva húzza a portást): Lekésem . . . Engedjen, lekésem. (Szabadulni akar. Ránt a karján, felüti a portás állát. Véletlen.) Portás: Mit? Az ur verekedik? Engem bántalmaz ? Engem, egy vasutit ? Hát ha nem tanulta meg az üzletszabályzatot, majd odbenn megtanítják. (A kétségbeesett embert beviszik a főnökségre.) (A főnök hivatalos apparátussal előveszi a jegyzőkönyvét, az üzletszabályzatot. Recitálja a vonatkozó szakaszát.) Főnök: Hát nem tudta ezt ? Utas: Főnök ur kérem, nem. Főnök (eltolja a szabályzatot. Jegyzőkönyvet vesz elő): Hogy hívják ? Utas: Rákóczi Jakab. Főnök: Mi a foglalkozása? Utas: Rőföskereskedő vagyok, meg egyéb... Főnök: Igazat mondjon, mert . . . Utas (belevág a szavába): Igaz az, ahogy Jehova van az égen. Főnök (félre): Na, maguk nem igen szoktak igazat mondani. Utas (kényelmetlenül feszeng). Főnök: Hová való? Utas: Bolondalmás Főnök: Vallása? Utas (habozva): Katii. . . . Főnök (gyanakodva néz rá). Utas: Kérem, kérem, mit is tetszett kérdezni? Hogy is ? Ügy-e a vallás ? Izraelita, kérem. Főnök: Miért dulakodott ? Utas: Nem dulakodtam, csak jegyet akartam váltani. Főnök (elmondja a büntetést az üzletszabályzat értelmében. Kérdi): Megbírja fizetni? Utas: Nincs nekem egy garasom se. (Kiforgatja a zsebjeit, a felső mellényzseb kivételével.) (Csend.) Utas: Kérem, lekésem . . . Főnök: Honnan? Utas: A bácsalmási vonatról. Főnök: Oda akart utazni? Utas: Igen, kérem, (elszólja magát) oda való vagyok. Főnök: Még 10 perc mulva indul csak. De lekésett. A díjat nem tudja lefizetni, azt mondta. A cimét nem vallotta be őszintén. Rendőrségre adjuk. Utas: Kérem, kérem, itt van. Mennyi? 10—20 korona? (Veszi elő zsebjéből.) Főnök: Nem, nem. Rendőrkézre adjuk. (A vonat füttyent.) Főnök: Nézze, még most indul a vonatja. *** A keresztfáig. Addig a séta szabad délutánokon. A négysoros akáccal szegett csapáson ki az országutig. Téli sétán csak a gondolat az ember társa, meg a szél. Az foglalkoztatja. Ez sietésre nógatja. Az utban elgördül valami göröngyféle . . . Kis pacsirta. A téli gondolat megakad. Uj kell abban, akiben minden gondolatot ébreszt. A lépés meglassul: kimélet a didergő állat iránt. Kizavartuk a fatövéből, mely a szél ellen oltalmazta. Haladunk . . . gondolkozunk, érzünk és toll alá kívánkozik a fájó érzés, vagy derüs gondolat. Nagynéha egy-egy vándor tart a pusztának. Sietve. A nyakát hiányos ruhájába huzza. A kezét eldugja. A vándorbotot hóna alá szorítja. A puszta még puszta. Szabadabb, emberibb az élet a szilaj cselédség között. Régi szél fuja. Éjjeli szállás is akad. Aztán se csendőr, se biró ... Az istálló fütött. Melegíti a sok jószág. Csak ugy tódolog benne a pára, a lámpafénynél. Tejfehéim Szalma, széna kész takaró. Kenyérfaladék is kerül... Máskor a pusztából siet ki a kereszt felé az utas. Még védett helyen akar. lenni urangyalára. Ránézel. Semmi másért, csak jól esik, hogy élőt látsz. Ez drótos tót. Köszönt; félve nyul sapkája után. Hallani m-m hallasz semmit. Elkapja a szél, mert alázatos, halkszavu a köszöntése. Megszólítod : — Hová bratye ? Nem érti. Megáll. Átvágsz hozzá a dülőut tulsó felére. Ujra tudakozódok Megmondja be-csülettel : Enyingre, uram. Milyen megyéből származik ? Nyitrábul, uram. Vallását nem kérdezed. Itt a feszület a keresztuton. Megelőz a kalapemelésben. Volt-e haza karácsonyra? — Nem uram, már én magyar vagyom; itt lakom Enyingen. Látja kalapemelésedről, hogy katholikus vagy és eldicsértessékel tőled a keresztfánál. A múzsa csókol, a kapa izzaszt. — Sokan a múzsát müvelik, mégis izzadnak. Legszebb diadaljelvény az olajfaág. Eszmékért elvérzeni, egy életet rááldozni dicsőség.

Lábjegyzet

Megjelent az Arabeszkek c. kötetben.