A lap jelenlegi, 2013. augusztus 9., 10:33-kori változata

Tisztelt ünneplő közönség!

A szabadság és szerelem lánglelkű lantosának, Petőfinek emlékszobrát leplezzük le.

A szerény ünnepség a segesvári csata évfordulójára esik, a mikor a szabadságharc Tyrtaeusa 1849. július hó 31-én kiadta nemes lelkét.

Költői erővel nyilvánított akarata beteljesedett a tragikus véggel, úgy, a miként legendás élete kívánta:

„Ott essem el én,

A harc mezején,

Ott folyjon az ifjúi vér ki szivembül".

(Egy gondolat bánt engemet. . . Pest, 1847.)

Testét ott tiporták vérbe a száguldó orosz paripák. Meghalt, hogy megdicsőüljön, hogy örökké éljen a nemzeti köztudatban s hogy magasztos példát adjon arra nézve, hogy miként kell szeretni a hazát forró szívvel s hogy miként kell küzdeni és meghalni a szabadságért.

Költészetünknek ez a legragyogóbb csillaga 53 évvel ezelőtt tünt el hazánk egéről s egy emberöltő óta pihen immár csöndesen.

Ismeretlen sírjára a vadvirágok szőttek szemfödőt. Széttört lantja hallgat és saslelkének álma a szabadság lázasan tör előre.

Nemzetünk ezredéves történelméhez tengernyi magasztos tény fűződik, de a legendaszerü nagyszerűség az 1848/49-iki szabadságharcban nyilvánul a legfényesebben.

A nemzeti újjászületés nagy korának költője Petőfi ugyanis ekkor hirdette varázs lantján az emberi jogokat; 1848. március hó 15-én kiáltotta oda nemzetének a szabad sajtó első termékében: Talpra magyar, hí a haza! Itt az idő, most vagy soha! (Nemzeti dal. 1848.) Ez a költemény nemzetébresztő harsonaként zendült meg a nép fülében.

A költő nem sokára kardot kötött, hogy harcoljon és hogy életét áldozza a hazáért.

A megifjodott Magyarországnak bálványa, eszményi képviselője volt ő, a ki széttörte a bilincseket, hogy szabaddá legyen a szabadnak teremtett ember.

A mai magasztos napon, a nemzeti érzület föllángolásának emlékünnepén eszünkbe juthat, hogy mint hatotta át a lelkeket villanyszerüen a hazaszeretet szent lángja s hogy mint kell oltárt emelni a szabadság eszméjének, híven a tradíciókhoz és hogy mily kegyelettel kell azokra gondolnunk, a kik prófétai ihlettséggel hirdették Magyarország újjászületését.

Dicső napok voltak ezek, szépen tündöklők az emberiség és a hazaszeretet történelmében.

A szabadság, egyenlőség és testvériség zászlaját 1848. március hó 15-én ültették a megváltó jelképe gyanánt a magyar haza szent földjébe s ezt az eszmét a politikai szentháromság kultuszának varázsa övezi.

A szabadság istennője világító fáklyával röpült át 1848-ban Európa népei fölött s ma büszkén lengeti az új Magyarországban a nemzeti zászlókat.

A nagynevű Petőfi megjelenik köztünk, hogy lényének elbűvölő erejével és hazafiságának tündöklő sugárkévéjével aranyozza be a magyar Géniuszt. Fonjunk azért koszorút homlokára nefelejts virágokból és öntözzük meg a szeretet harmatcseppjeivel. Ha aztán képzeletünk elmereng a múltban s megpihen hazánk történelmének dicső korszakánál, akkor a hősi vitézség láttára hevesebben lüktet ereinkben a vér s lelkesült örömmel mondjuk, hogy: büszkék vagyunk arra, hogy magyaroknak születtünk.

Petőfi' imádta a szerelmet meg a szabadságot. Neki a költészet szentegyház volt, hova mezitláb is szabad járni.

Bátran fölvethetjük azt a kérdést, hogy vájjon hol van a világnak olyan jelensége, a mely 26 éves koráig oly müveket volt képes teremteni mint ő?

Az egész ember csupa költészet volt. Ö nem csinálta, hanem csak hullatta a költeményeket.

Múzsájának minden nép hódol s neve, melynek nyomán egész mitosz keletkezett, fényes csillagként ragyog az emberiség egén. Petőfi nemzetiebbé változtatta a magyar lyrát tartalomban, amit az akkori politikai, irodalmi és társadalmi viszonyok hatalmasan elősegítettek. A szigorú mérték helyett magyar ritmust használt költeményeiben s ezzel a magyar dallamosságot megalkotván, mesterévé vált a dalformának. Petőfi megvetett minden tekintélyt s nem gondolt szabályaikkal. Eszméje s iránya volt: a költészet szabadsága, mely önmagából támad, önmagáért él és senkinek sem szolgál.

A népdalnak ő a legnagyobb művésze. Dalaiban visszatükröződik a maga és a magyar nép egész érzelemvilága. Lelkéből tüneményszerű változatossággal fakadnak a természetes és keresetlen költemények.

Egyetlen mozzanat, ötlet vagy fölhevülés dallá idomult nála. Ennek a művészi alkotó tehetségnek köszönhetjük szebbnél szebb szerelmi dalait, mint: „Ez a világ a milyen nagy", „A virágnak megtiltani nem lehet", „Befordultam a konyhába", „Ereszkedik le a felhő", "Falu végén kurta kocsma", "Hortobágyi korcsmárosné", „A szerelem, a szerelem", „Kis furulyám szomorúfűz ága", „Árvalyányhaj a süvegem bokrétája", „Te vagy, te vagy, barna kis lyány, Szemem s lelkem fényei stb. Ezek mind átmentek a nép ajkára.

Petőfi' bizonnyal a leggazdagabb költői ér, a mely valaha fölfakadt az idők méhében.

Ihletett lelke mindent megénekelt, ami a nemzetnek kedves volt.

A köznapi lelkek nem értették meg a szellem apostolát, ki ha föllelkesült, a haza ideális fényben ragyogott előtte s ha elfogta a szerelmi láz, akkor költeményei velőkig hatottak.

Petőfi Magyarországnak legnagyobb vagy mint Bodenstedt nevezte őt, a világirodalomnak egyik legnagyobb költője.

A hír karjára emelte az ő nagy nevét s dalait hallja „róna, hegy, völgy, tenger" s a dicsőség nimbusa ragyogja körül.

Midőn a lelkes veszprémiek, élükön a minden szépért s nemesért lángololó dr. Óvári Ferencz országos képviselővel, az én szeretve tisztelt barátommal, megtisztelik ezt az istenadta zsenit, akkor egyúttal a magyar dicsőséget ünneplik.

S a mikor ez a költői ragyogó csillag feltűnik az ég boltozatán, itt a Balaton vidékén, a hol annyi költő gyönyörködött a magyar tenger habjaiban, hogy a magasból áraszsza szét meleg honszerelmét, akkor még a természet is ünnepi díszt ölt, az illatozó virágok mámorban ringatóznak, a - falevelek halkabban zizegnek, a lombok ábrándosan susognak s a vidáman csergedező patak megáll a lángész bámulatára, a ki a szellő szárnyán jelenik meg nemzetének a névtelen hősökkel együtt s halljuk a honvédek riadóját és látjuk az ágyufüstben lengő trikolort, melyet Petőfi tart kezében s imaszerüen rebegi el kedves jeligéjét:

Tisztelt ünneplő közönség! Petőfinek szellemét folyton ébren tartani, önzetlen hazafiságát, mely munkásságában és egész életében nyilvánult, ápolni és erősíteni, nemzeti kötelesség. Benne nemcsak a költőt, hazafit, de a hőst is kell tisztelnünk. A ki ugyanis egész életét a szabadság szent ügyének szentelte s a ki a szabadságért ontotta ifjú vérét — az méltó az örök hálára.

A fanatikus Petőfi rajongott a nemzeti ügyért s gyűlölte a lanyhaságot meg a kozmopolitizmust, mely a nemzeti életet veszélyezteti.

Kossuth jól mondta, hogy a magyar nemzeti érzület Vesztatüzének eleven lobogása, nemzeti életkérdés.

Nemzetünkben bizony-bizony még most is kell növelni a faji érzetet, mely itt-ott még nem lángol elég magasan.

A hazafiság tüzének a nemzet szentélyében soha sem szabad kialudni s annak élesztését nemcsak gyújtó szónoklatokkal kell ébrentartani, hanem tettekkel.

Szeressük úgy hazánkat, mint Petőfi szerette, kinek mai ünneplésében nem csupán a szabadságért, hanem a lételéért fegyverre kelő nemzet vértanúját tiszteljük meg.

Halálával örök időkre kivivta a halhatatlanságot.

Dicsőségének égi fénye messze világít. A tünö évek tova szállnak, nemzedékek elpusztulnak, de az emlékezés lángja mindaddig fellobog, a míg csak költeményei a nemzetnek bibliája maradnak.

A véráztatta téren évről évre ki fognak kelni a kegyeletnek virágai, a nemzetnek kertészei könynyekkel ápolják és a szellők szárnyán, a vihar és villámok légi utján megjelenő szabadságlantosnak és a névtelen hősöknek szellemei illatárral töltik meg a mezőt.

Legyen Petőfi emléke örökké tápláló forrása a nemzeti öntudatnak s hirdesse dicsőségét örök időkig az emberiség egyeteme.

Legyen áldott a nemzeti költőnek, nemzeti apostolnak és nemzeti vértanúnak neve — mindaddig, a míg csak egy magyar él ezen a világon s a míg költészetének varázsa és halálának mitosza rokon érzést tud kelteni a földgömbön.