A fájdalom vonata

A Könyvtár wikiből
Tisztelgés Rokonai Simon ciszterci szerzetes emléke előtt
Rácz Sándor


Megragadván a kedves Zirc és Vidéke adta lehetőséget, hogy megemlékezzek s tisztelegjek Rokonai Simon (1909-1983) volt zirci ciszterci szerzetes emléke előtt. Teszem ezt egy hatalmas tömegű, Németországba hurcolt leventegyermek helyett és nevében.

A zirci ciszterci apátságban voltam szobainas, amikor a második világháború végórája felé közeledtében, 1945. február
28-án Németországba hurcolták Zirc és a volt zirci járás 1926-1930. évében született levente fiataljait.

A bevagonírozás a zirci vasútállomáson történt. Sírás és zokogás töltötte meg a vagonokat és a fiakat kísérő hozzátartozók tömegét lenn a vágányok között, amikor a rendház konyháján a Rokonai Simon részére készített csomaggal megérkezve kerestem a címzettet. De őt nem találtam, bár ismertem mint szerzetest s nagyesztergári plébánost.

Az úticsomagot Pálinkás Laci és Szirbek Gyuszi elhurcolásra ítélt szobainastársaimra bíztam, azzal, hogy adják át
Rokonai Simon főtisztelendő úrnak, ha előkerül. A nevezett szánkóval érkezett, mert hó volt és kemény fagy. Beszállt a
fűtetlen vagonok egyikébe, melyen Kardosrét felirat „ékeskedett".

Az elhurcolt leventék emlékeit, fogságuk, a nagyismeretlenben történt hányattatásuk, túlélésük, a létért való küzdelmük emlékeit A fájdalom vonata címen gyűjtöttem és gyűjtöm s publikálom... Az alantiakat nagyszámú adatközlőmtől tudom, hallottam.

Rokonai (Lajos) SimonRokonai Simon ciszterci szerzetes, nagyesztergári plébános a nevezetes napon, 1945. február 28-án, szánkóval
behajtott Nagyesztergárról a zirci vasútállomásra. Ott látta a síró, jajgató, tanácstalan gyermekek bevagonírozását.
Megfordította a szánkót, s elment a zirci rendházba. Ott az apát elé járult, azzal a kéréssel, hogy elkísérhesse az elhurcolásra ítélt fiatalokat a nagy ismeretlenbe. Az engedélyt menten megkapta.

Szánkóval hazament Nagyesztergárra. Ott gyógyszereket, teákat, kötszereket, s egyéb fontosnak ítélt dolgokat összecsomagolt. Vissza Zircre! Majd beült a gyermekek közé a fűtetlen vagonba. Lassan, méltóságteljesen kigördült
az állomásról a gőzös masina, bodor füstöt eregetve a bakonyi légbe.

A sírást és zokogást abbahagyó gyermekek már Kardosrétnél nótával búcsúztak a szülőfalujuktól, a szülőföldtől.
Majd az alig 14. életévüket betöltött gyermekeket vigasztalta, gyógyítgatta, ápolgatta, tartotta bennük a lelket.

A közbeeső vasútállomásokon újak és újak szálltak a vonatra, mire megtelt a szerelvény. Pápán újabb kocsikat
csatoltak a Zircről indult „fájdalomvonathoz". 850 bizonytalanságra, kiszolgáltatottságra ítélt fiatal szorongott a vagonokban, egy-egyben néha több mint 40!

Nagyobb vasútállomásokon, amikor a vonatjuk állt, Rokonai Simon bement a városba. Ott saját pénzéből vett, amit
éppen kapott: élelmet, gyógyszert, teát, kenőcsöt a sebre.

Németországban, a nagy hányattatásban is ciszterci szerzetesi reverendában együtt volt védenceivel, az elhurcolt
leventékkel. Nem hagyta el őket. Jól beszélt németül is. Csűrökben, pajtákban, istállókban együtt aludt velük.

Említenek egy - csodaszámba menő - esetet adatközlőim, amikor egy pajtában felvirradtak, s alig hagyták el azt,
az épület belövést kapott, s a lángok martalékává lett.

A háború befejezéséhez közeledve - amikor már senki nem volt ura a helyzetnek - csoportja 800 gyerekből állt. Ezt vezette, irányította a vakvilágban a német páncélgránátos csapatok parancsnokaival vitatkozva-veszekedve, ki a gyűrűből, hosszú-hosszú kilométereket megtéve gyalogmenetben, ellátás nélkül, kegyetlen rossz körülmények között,
míg 1945. április 12-én fogságba nem estek. Szerzetesként a hadifogságban is együtt volt, együtt maradt a gyermekekkel. Pedig mint papnak, nem kellett volna neki hadifogságot szenvednie. Éheztek és szenvedtek, tűrtek, várták a szabadulást.

Úgy élelmezte a kis hadifoglyokat, hogy kiment a hadifogolytáborból, s a környező helyiségekben misézett, prédikált.
Prédikációjába beleszőtte a hadifoglyok súlyos és kegyetlen helyzetét és sorsát, kérve a hallgatóságot, a híveket, hogy adakozzanak a hadifogoly gyermekeknek. Főként élelmet...!

Volt egy kis négykerekű kocsija, melyet ilyenkor maga után húzott. Ebbe rakták bele a hívek, az adományozók adományaikat. Ezt behúzta a hadifogolytáborba, s ott ebből is táplálta a (hadifogolykoszton kívül) a gyermekeket, vallásukra való tekintet nélkül.

„Élelmiszerraktára" egy sátor volt. Ezt éhes hadifoglyok - hátulról - felhasították, s meglopták... A hadifogolytáborban
is misézett a ciszterci szerzetes, s hazajövetelig együtt volt az elhurcoltakkal, a hadifogoly gyermekekkel. Magyarországra
1946. május 8-ra érkeztek meg. Ide is visszakísérte a hadifoglytábort megjárt, elhurcolt gyermekeket.
Rokonai (Lajos) Simon

Rokonai (Lajos) Simont a humanitás, a bátorság magas fokán, a hadifogolytábor borzalmait túlélt adatközlőimmel
együtt, mint nagyszerű embert, nagyra tartom, s emlékét tisztelem.

Az, hogy ő az elhurcoltakat elkísérte, s velük volt, roppant nagy szerencséje annak a gyermekcsoportnak, gyermektömegnek, melynek irányítójává, védelmezőjévé, táplálójává, gyógyítójává, hazakísérőjévé vált.

Pannonhalmán hunyt el 1983 júliusában... A zirci temetőben porladnak földi maradványai. Emlékét kegyelettel őrzi sok-sok egykori hadifogoly gyermek - velem együtt.