Horváth András: Zirtz' emlékezete

A Könyvtár wikiből
Zirtz emlekezete borito.jpg
    
Zirtz emlekezete ajanlo.jpg
                                                              

     

Zirtz emlekezete cimoldal.jpg
   
     

            


FÖ TISZTELETÜ

DRÉTA ANTAL

APÁT URNAK

Több okok ösztönöztek e' jelenvaló Versezetnek díszes kiadására. Téthi Szülemény ez, egy ritka elmétől, ki az Egyházi hivatal' tiszteivel példásan egybe tudgya férkeztetni a' szép Tudományok' hasznos gyakorlását. Egy híres Monostornak régibb, 's ujjabb viszontagságit énekli, mellynek szerzetes Fijai a' magánynak vészes unalmait most kezdik a' serdülö Magyar Ifjúság' tanításával okosan feltserélni, 's így az elmélkedő élet' neméből kilépvén, valóságos munkálkodó Polgárokká alkottatnak. Egy jeles Férjfiúnak tündöklő érdemeit magasztallya , kivel a' leghívebb Barátság szakadatlanul egybe-tsatol. Hathatós serkentések a' szíves részvételre.

De a' Munkának kellemei sem kevésbé ja vallották a' fényesebb nap világot. Kik a' Poézisnak igaz lelkével isméretesek, nem fogják azt belsö gyönyörűség nélkül olvashatni. A' tiszta, gazdag, hajlékony nyelv; a' mesz-sze, vagy közelebbi tárgyoknak eleven, 's érzékeny festése , mellyhez a' választott Vers' neme olly igen alkalmatos; a' fellengö gondolatok, bájoló képek, természetes hasonlatosságok; az elmés, és közben tsipös velős érintések; és , a' mi legfelségesebb koszorú, a' buzgó hazafiság: mind annyi nyomos érdemek a' köz tapsolásra, 's bizonyos ditsőségre.

Irám Téthen, Augustus'
2dikán, 1813.

                                               TÉTHI TAKÁCS JÓZSEF


Perpetuos sperare licet Tibi frondis honores. Martialis. IX. 62.


    Isteni Elme! mi nagy, mi ditsö szent gondviselésed!
Munkáid melly meszsze hatók! Létünk' fonalának.
Mind két ága kezedben. Az agg föld' sarki forognak
Általad. A' már volt, de setét mélységbe le süllyedt,
'S most élö, 's több Százak után Szentséged' imádó
Népeket egy szóval vezeted sorsoknak elejbe.
Itt hever eggy por-szem mi tiporjuk büszke nyomokkal:
'S eggy szavad a' morzsát kékes felhőkig emelte,
Heggyé domborodik, gallyas ligetekkel övedzve.
Itt eggy hullámmal játszó kor-rágta kevély szirt:
Szóllj, — és a' szigonyos Neptun le sodorja fenékre.
Itt a' róna telek bájoskodik Edeni kénnyel:
Intésedre tekint, 's ím tajték nyalja ugarját,
Így osztod nékünk is erös karaiddal ügyünket; 

Így a' Nemzeteket múló hiúságra tanítod.
A' nagyságban elültt Birodalmat földre tiporván,
Tündöklő neveket zavaros Léthébe meríted-,
'S ollyakat ültetsz fel pusztultt fészkekbe azoknak,
Kikre elöbb a' nyalka Világ meg vetve katsintott,
És kiken a' diadalmi erö koptatta igáját.


     Itt, e' szent Völgyben, melly a' Természet anyának
Hímes kellemivel fennyen tündérkedik; itt, hol
A' sik rétre kerek bértzekröl tsermelyek esvén ,
Flóra' kies mezejét meg futják harmatos árral;
Itt ezen Arkadi ernyöben, hol szőke Diána
A' szép Endymiont tsókkal meg lopni le szállván,
Gyenge Napéáktól késérve, vadakra erányzott.
Néha hol Amphíon meg fujván Isteni sipját,
Vagy kobzát vervén, Phoebust üdvözleni szokta,
És piros ajkáról édes hangokkal enyelgett:
Mellyeket eggy könnyü szellötske repülve ragadván,
Émathi Tempéket képzö kanyarokban el oszta;
És , mint Théba' kemény köveit mozdulni tanítá,
Itten is érzökké a' fák lantjára levének;
Ekkor kezde alá a' nyír ágatska hajolni. —
Hol koszorús Pomóna' szelíd fás - kertje sövénnyel
Nem kerekítve virult, 's öntötte kosárba gyümöltsét;
Mert, ó boldog idök! nem voltak tolvajok akkor. —


     Itt tisztes hajlékot emelt, e' Zirtzi magányban
A' Fejedelmi Magyar, még izmos férjfi korában
A' sok bajnoki véren idültt Árpádi Hazának,
S meg szállatta kegyes szívü Cisztertzi Atyákkal.
Félre az ingerlö zajtól , az epés sokaságnak
Fondor törétöl, hogy az Istent nyugton imádni,
És az örök Jóság' munkáit zengeni tudják;
'S míg a' vas markú Magyarok viadalra ki kelvén,
Honnyoknak zászlói alatt koszorúkat aratnak,
Védvén Hölgyeiket, 's paizsos Bellóna' sajátit,
Édes gyermekeket, szíveknek zálogit: addig
A' jó Szerzetesek , kezesekként földre borulva
A' magas. Isten elött temjént égessenek érttek.


     Így mikor Andrásunk népét Azsiába ki tévén,
A' katzagány vállú Lovagokkal nyomta Koraddint;
S hol Macedo Sándor hajdan tábort üte, mostan
Álmosi markokban villogtak fényes atzélok ;
'S tsótáros paripák patyolat kontyokra tiporván,
Pajkos Arabsoknak gözölgö véreket itták
Vagy, mikor ösz Hunyadit Belgrád meg ölelte fiúi
Karjaival, 's tsókolta kezét Attyának utolszor;
Mért kellett meg halnod erös Védöje Nemünknek! —
Vagy Fia, Nagy Mátyás a' Holdat fedte homállyal,
'S Attya' Leventáit, 's kiket ö maga víni tanított,
Mindenkor gyöztös karral tsata tűzbe vezetvén,
Tízszer ezer bozogányokkal tíz annyit emésztett,
És Európának bátorságára falat vont. —
Ah, mi tsapongó vagy, mi kaján hadak' Istene hozzánk!
Ah, mire juttattál, mi fonákul változa sorsunk!
Vagy, van-e olly értz szív? — vagy fojtsd el Múzsa, mit érzesz. —
A' zsoltáros Atyák oda fenn tartóztanak akkor
Országunk' Véd - Szenteméi ; szeges örvbe kötözték
Ártatlan testek', 's hoszszas böjtökkel aszalták.
A' sanyarúságban lelték fel kedveket ; éles
Szikla adott nékik nyoszolát; fejek' allja kesergés
Volt; mert munka után a' kö is párna gyanánt van.
A' hartzos Magyarok voltak mindenkor elöttök,
A' tisztább Vallás, 's az irigylett Nemzeti Felség. —


     Itt, e' béke-tanyán, a' tsendnek néma ölében,
Hol tsak eget, göntzöl - szekerét, bús Lúna' szemérmes
Halvány ortzáját, a' Napnak sárga szikráit,
Könnyü fellegeket, villámot, játszi szivárványt
Látták kém szemeik tavúl a' tsalfa hinártól,
Meszsze hazug fénytöl, 's méreg hizlalta Erinnys'
Láz tsordájától, 's az irigység szülte fenétől.
A' kegyelem termö forrásnál, itten az Oltár
Zsámoly elött, éjt - nap harsogták ájtatos ének
Szóval böségét az egek' felséges Urának,
'S izzó szívekröl küldöttek mennybe Solozsmát.


     Ök, kik az Oltárok, 's Haza mellett szüntelen égtek,
Égi ajándékot, 's hason áldást hoztak azokra.
Ök soha szentséges tisztek' folytatni nem unták,
A' fáradtak után mentek felváltva nyugodtak;
Sem heve a' nyárnak, sem rázó téli szeleknek
Mérge az éneklöt nem volt meg gátlani képes.
Ön maga a' tájnak kiesebb fekvése is öket
Titkos eröszakkal majd nem levegöbe emelte.
A' futosó javakat, mint horgait emberi szívnek,
Hagyván a' külsö hártyát kedvelte Világnak:
A' múlhatlanokat vizsgálták lelki szemekkel.


     Így múltak sok idök, így a' szent Férjfiak érett
Napjaikat nagy terhek alatt vígadva felejtek.
Mert, mivel a' testnek pihenést engedni tanátsos,
És a' lélek - eröt tetemink' épsége segíti :
A' jámbor Társak felekezvén rendre, menének,
Ez, kis kertje' körét ibolyával szegni, vagy ösvényt
Nyesni, vagy ég színü tulipánt karimákra ki rakván,
A' természetnek jelesebb tsint adni kezével ;
Az, növevény fáit le botolván, kötni karóhoz,
Hogy még gyenge korú fiataljait ójja szelektöl,
Ám látjuk, köztünk is az ösz támasztja az Ifjat ; —
A' vad tökbe szelíd szálatskát oltani, ámbár
Holta után élök fogják felszedni gyümöltsét;
Még más ballagván a' gyors méh lepte mezöre,
Orvos fü - szerrel, 's gyökerekkel tömte szobáját,
És, mint jól tévö Polgár, Haza - társa' javára
Forrasztó kenetet, vagy italt egyelíte azokból.
Mindenik e' képpen más más munkába szeretvén,
Aggodalom nélkül a' vétkes unalmat el üzték.
'S napról napra közelb járván a' boldog arányhoz,
Merre utat szegtek, szemeik mosolyogtak előre.
'S mint mikor a' dölfös víz - síkon félre sodorja
Eolus a' gállyát; a' Tisztet gondok emésztik,
A' hab - bástyákat tusakodva legényi lapáttal
Szegdelik öszve vetett vállakkal, 's partra verödvén
Emlegetik már múltt veszedelmeket édes örömmel:
Így amazok, törvén a' test' szilaj ingeri ellen,
Mint fegyvert - viselök, állattanak ébren az örön,
Költsönös ösztönnel bajt víni, ha kelle, merészek;
'S viszsza tekintettel bírálván régen el oszlott
Élteket, a' színt is készek büntetni magokban,
Üllepedett szívvel várták a' lelki jövendöt;
Minthogy emitt gyöztek, Boreas forralta habok köztt,
És a' nyálas iszap' tetejét ált' kelte hajójok.
Így múltak sok idök, ez igézö barna ligetben,
Mellyre az Isteni kéz sorral maga rakta mosolygó
Kellemeit hol néki terültt sok Századot éltt fák'
Lóggó fodraikat suhogással lengeti a' szél.


     A' vas idö nem tud semmit kéméllni; le rongál
Mindent, 's viszsza idéz eggy mély feledékeny üregbe.
Számtalan Országok lakják e' puszta homálynak
Gözös rengetegit ; hol nem felel a' siket Echo;
Hol nints lelki barát, kivel ölbe repülni lehessen,
És nints a' búsnak, ki elött keseregje panaszszát.
Itt sok drága arany koronák cl vetve hevernek,
Mellyeket eggy korban Népek' száz ezre imádott.
Itt, kiket a' Tudomány' aszaló munkája meg örlött,
E' komor éjj- völgyben fel alá tapogatva borongnak.
Itt, tábor nélkül diadalmas régi Vezérek,
Kik, vagy igát adtak, vagy törtek, alusznak örökre.
Itt sok szolga rabok, kik hajdan vérrel adóztak
A' kegyetlen szívnek, hogy már meg haltak, örülnek,
És most is köszönik, hogy nints több élet ez eggynél.


     A' sudamos füst árnyékon mit kaphat az ember?
E' játszó - színben mit használ lenni kevélynek?
Tömkeleges kertek, Peruáni arannyal, ezüsttel
Tzifrázott Paloták, vagy Lídia' kintse, mit érnek ?
Hol Babylon, hol Persepolis, hol Théba feküdtek,
'S Ílion' utszáit hasogatják mostan ekével.
A' haladékony idö mindent hátrálni parantsol,
Játszik sorsunkkal ; földig le alázza mi nagy volt;
Bontja az öszve - valót, mi erős , el tördeli ízre ;
A' zamatos Böség' szarvát ki üríti fenékig.
Nints a' legjelesebb érdem meg mentve elötte ;
Mint eggy nyiladozó örvény, gyomrába kanyargat
Mindent. — Ebbe szakadt magasan keltt fénye Hazánknak ,
E' nagy ütödésnek még most is seb - helyi fájnak ,
Mellyek , míg Magyarok lesznek, mind vérzeni fognak.
Hol vagytok, kik alatt Országunk' allköve épült ,
Hunnia szülte ditsö nagy Lelkek: Bendekutz, Árpád,
Verböltz, Géjza, Szabolts, Lehel, Örs, Gyula, Kund, Ete, Zoltán?
Nintsenek ök! ált' keltek örök hajlékba nyugodni. —
Ott, kik Béla körül, vérünk átkozta Sajónál,
És kik Várna előtt, és kik keseredve Szigetnél
Fáradt tsontjaikat le rakák, most béke' ölében
Elysiom' mezején Iaurust koszorúkba kötöznek,
'S érdemlett áldást fognak fel minden ajakról.
Ó, ha halandókhoz valamelly közt tartani szoktok
Tí nemes Árnyékok, puzdrás Eleinknek imádott
Hamvai! szánakozó szemeket ránk vessetek onnan,
'S ójjátok hév véreteken nyertt Átila' földét! —


     Hol vagytok jó Szerzetesek! kik versen ajakkal
A' szótlan falakat harsány énekre felelni
Zengve tanítátok, mindent meg gyözni hatalmas
Orgona sípoknak szellöivel öszve fogódzott,
'S kényesen a' levegö Aethert meg ölelte melossal?
'S meny-kari hymnussal másolván lantos Aríont,
A' szilaj Indust is tettétek volna szelíddé ?
Nintsenek ök! Neveik lévén jég-hátra metélve,
Az habos Iszternek torkából Euxin el itta.
Nintsenek ök! a' mészárló vad fegyverek' éli
Köztt éltek, mikor a' Múzsák' éjj méttse homályban
Füstölgött; mikor Árpádnak nyers Sarjai tolták
A' gyántás felhöt; kiknek meg halniok álom
Játék volt, kétszer ha el esni lehetne Hazáért,
Készek; Férjfiasak, nyíltt kedvük, jó, 's bal esetben.
Véd falok a' mely volt, paizsok vér nyalta szekertze,
Nemzeti érzések, 's Honnyoknak fénye, az ösztön.
Kik, mint a' szirtról rohanó folyam omlik előre:
Úgy eggy tengertől másik tengerre ki nyujtva,
Rákosi zászlókkal vitték a' Szittya hatalmat
Nagy Fejedelmek alatt, Európa imádta Budáról.


     Áh, de mi haszna Lajost említem? Képe azonnal
Eggy epedö, szép könnyeitöl ajakáig el ázott
Fátyola tépte, kegyes hajadon Nymphának elömbe
Áll, 's a' Másodikért, kezeit kótsolva fejére,
Búnak ereszti magát, sír, forr, átkozza Mohátsot;
És átkozza Tselét, hol meg szűnt élni Királyunk.
Vad Sors! a' bimbót nem munka le törni tövéről! —
És most is fel alá szaladozva kiáltja Hazánknak:
Viszsza-vonás ejtette Magyart e' gyászos özönbe!

     Ó jaj-nap, szomorú viadal, temetője Nevünknek!
Mennyi pogány sebeket szeldeltél árva fejünkön?
Mennyi halált osztott közttünk eggy kotzka tsapásod ?
Mint mikor a' fel nyúllt éles kö szirthoz ütődnek
A' szakadó felhök, 's ereik meg nyílva okádják
A' kénkövei elegy záport: úgy Napkelet önti
A' rémültt, 's kétségbe esett Magyarokra negédes
Tsordáját. Már Városaink, már Templomok égnek,
Tiszteletes szép Klastromaink egymásra ürülnek,
A' rongyoltt Paloták' komor üszkei meztelen állnak,
És melly füstté vált, a' fényt, borzadva kesergik.
Költözik a' szebb Nem, rab - szíjjon sírnak az Ifjak,
Válva Hazájoktól, kényén szolgálni Pogánynak,
'S a hó szín' karokat feketítő lántzon epedni.
Ez, holtig le kötött kedves Férjének ölétöl,
Az, bálványának tsókjától meszsze szakadni
Kéntelenek, bádjadt zokogásikat öszve lehelték.
Itt Atya, és Magzat, nedves könnyekbe merülve
Egymást gyötrötték, 's élvén, gyászt sírtak elöre,
És el el ájulván által kótsolva le rogytak.
Ott eggy szép tsetsemö ragadott Annyának utánna
Nyujtván kis kezeit, némán esdekle halálért.
A' Pásztor nyáját, telekét a' Gazda magára
Hagyván, fél haltan rejteztek szúlos adúkba.
Nem hajtotta fejét Feszület' küszöbére Szarándok;
A' barlang , mellyet hárs fák' zöld bokrai fedtek,
Által, 's viszsza futó iszalaggal fonva tömötten,
Mellyet előbb Remeték laktak, — lett fészke vadaknak.
A' torony öblökben búsan halgattak az értzek,
És tsak az éjj - madarak' sértö huhogása süvöltött.
'S mint a' kellemetes Kegy - alak, meg fosztva Nemének
Nem szabad ékeitöl , panaszit hullatja keblébe:
Ugy szent Oltárok meg fertöztetve sohajtnak
Éneklöik után, kik elöbb áldoztak elöttök.


     Téged is Imre Király' épülete, Zirtzi Monostor,
Lába alá tapodott az eget nem félte Pogányság,
'S szálkas járma közé nyakadat foglalta hadával.
Nyögsz most, ártatlan, nyilától gögös Omárnak,
Meg vagy alázva, zokogsz, falaid feketülnek; az Echo,
A' nyíltt, 's tsattogatott ajtókkal közli beszédit.
A' tévedt Utazó, mikor ádáz fergeteg éri,
Gyöp, 's moha termesztő boltodnak alatta pihen meg.
A' szigorú télnek fogait ha kerülni akarja,
A' félénk Dámvad, tőled kér éjjeli szállást.
Árva vagy, eggy szóval, Jegyesidtöl hagyva magadra;
Hervadt kar - koszorúd, szemeid bé estenek, ájulsz ,
És deli képednek feselő rózsája le perkedt!


     Kő szívü Márs! mondsza, mikor leszsz vége dühödnek?
Férjfiat, és Aszszonyt, Vént, Ifjat hullani látják
Szikrázó szemeid, 's vallyon nem szánod-e öket?
Nem felel ö, — Sarjazza vasát, indítja Vitézit;
Kardokat, és kópját ember vérrel feni; még sem
Szüntenek a' morgó ágyúknak torkai halmok
Köztt titkoltt, 's neszezö Völgyekben üvölteni; számas
Városok, és Falvak füsttel feketítik Oríon'
Környékét; a' sárga mező siratja virágit,
Mellyek az el dültt testek alatt fonnyadnak; az erdöt,
A' sík térséget tarkázzák bajnok ereklyék,
És fegyver darabok, kiken a' vér rozsda piroslik. —
Fél Európában harsog Bellona' riasztó
Kürtje, 's halált ordít; Lángban van fél Magyar Ország.
Botskai Erdélyböl táborral dúlja Hazáját,
Még sajgó sebeit vájkálják Báthori, Bethlen;
Vallás, és Törvény, bátorság, béke, szabadság,
Mind idegen hangok, mindent fel forgat az ön-kény.
Syllát, és Mariust látnád oldatva pokolból
Méreg tajtékkal zavarodt Földünkre rohanni.
Mért, Anya Természet, mért kellett annyi Tyrannúst
Szülnöd? — Vagy te reád szálljon Lucína, szidalmam. —


     Illy lobogások köztt, mit vársz? mire üt ki szerentséd
Pusztultt Zirtz, most késértö árnyéka magadnak?
Láttad-e Szüzeidet, ne tsodáld, eladatni baromként?
Így te azé lészel, ki kövérebb béredet adja.
Nints, ki után terjeszsz karokat, nints senki segéded.
A' hadi villongás az eröset tette igazzá;
A' gyengébb tsikorog, 's szeme árja puhítja falatját.
Ó százszor boldog, ki nemes Hölgyének ölében,
'S tsüggö Gyermeki köztt békével költheti el hunytt
Öse' keresményét, 's küszöbétől távozik a' had! —
Veszszen az el, vasból ki legelső kardokat edzett,
És, ki nem irtózott testet kontzolni azokkal! —


     György, Benedek, Farkas, mind Thúriak, ültek öledbe,
Ültek öledbe? — Nem is; keskeny börtönybe taszítván,
Innen ezüst, és innen arany pórázra kötöttek.
Ó szentségtlen arany! mire bírod az emberi szívet?


     Tűrj, és várj: a' mennyei Úr nem örökre haragszik.
Tsókold a veszszöt; az Atyának veszszeje volt ez;
Ö szomorított meg, majd vigasztalni is ö fog.
Türj, és várj; még lészen idö, vagyon irgalom égben.
A' Nap el alkonyodik, 's más szebb fel virrad ntánna;
A' Violák kék köntösöket durtz télre le hányják,
'S újra az illatozó Zephyres kikeletre ki nyílnak.
Ocean is szomorú Arethúsát el nyeli sokszor,
'S annyiszor Alphaeus mátkáját engedi látni.
Így te, le verve alélsz, de reménylj, fel emelve ragyogsz még.
A' meredek szélröl sokan a' fő dütsre repültek.
Romulus a' dagadó Tyberisnél várta enyésztét:
'S ím, noha Pásztor elöbb, az után leve Róma Királlya.
Békót készített az irigység Bisztritz' Urának:
Ö még is fénylett, 's meg halt fejedelmi thronusban.
Légy hát békével; tudod a' jó Sorsnak erőtlen,
És sok botlástól remegő halk lábai vagynak.
Az jobban tetemedni szokott, mi vonódva tenyészik:
Ellenben, mi hamar serdül, hamar éri halálát.
Nem tartó az, melly fa korán pirogatja gyümöltsét:
Melly későbbre terem, hoszszabb leszsz élte is annak.
A' kérges tölgyek sok száz évekre mutatnak:
Hirtelen égbe szökik, 's már kész haldoklani a' nád.
Hömpölyög a' viz-fürt, 's nyalogat susogása nagy öblöt:
Kapkodoz a' szélvész, 's ím már ált' futja Horizont.
A' zápor sebes omlással félelmes: az apróbb,
'S lassú harmatozás még is tízszerte tenyészöbb.
Így, a boldogság, húzódva ha ballag elődbe,
Álhatatos lészen, mint a' sós tengeri kö-fok.

     Úgy lett. Jobb tsillám látszik fel tünni keletröl.
Lomhad az ellenség, tsorbúltt handsára, ha ejt is
Bár sebeket, kissebbek azok, mint voltanak eddig;
Nem szolgál ki feszültt idegének elöbbi szerentse.
Honnya felé fanyalog , fészkét közelíti vonódva;
A' magyar ég tisztúl, 's ki derül, könnyebbszik az erdö,
És a' régi tanyát keresik haza - földi madarkák.
A' hegyek' oldaliból ki jöhetnek szedni virágot,
'S Attyok' hantja felé koszorút fonhatnak az árvák.
Félénk Múzsáit bíztatja, velek meg térni Apollo
Készül, 's Melpomenét szomorún indítja elötte.
A' zengö Néppel meg teltt Egyházak örülnek,
És sok buzgó kéz gyönyörü Oltárokat épít.


     Bízzatok Ájtatosok, mellettetek Osztria Háza
Az, kinek a' szent Religiót pólálni, tulajdon
Virtusa ügy - bajatok' Maga fogja segíteni, 's a' most
Meg gyengültt Magyar Egyházat dajkálni leginkább,
'S régi ditsö voltát állandó talpra emelni.
Ezzel tündöklik Habsburg' Koronája, mi olta
A' két mellyü Sas langyos szárnyának alatta
Több Nemzet meg vonja magát; édesdeden éli,
'S mint azon eggy Anya szültt, egymással közli falatját.
A' Vallás' méltóságát terjeszteni, fellebb
Vinni az erköltsnek betseit, szép példa, 's fenyíték
Által. — Szálljon ezért fel kentt Fejetekre az áldás;
'S mint a' szomjúzó földet meg hinti esövel :
Úgy terjeszsze kezét a' köz kegyek' Attya Reátok!


     Majd nem száz télen hordozta az özvegyi fátyolt
Zirtz, és semmi határt meg eredt bánatja nem ismért.
Nem vala jobb napokat valahára meg érni reménye.
Mátyás lett elsö, ki Monoszlayt írta Apátnak,
És Bolerázy után tisztelte az Infula Böjtét.
A' már haldokló, Ezek által kezd vala élni.
Kezd ugyan élni, de még halaványok képe' vonási,
Mint, kit meg törvén, fel ereszt a' régi betegség,
Még is sínli baját, és rántzai késve simulnak;
Lábbadozik, mint az, ki magát támasztja falakhoz,
A' rágó peretzek' meg foszlott kékeit érzi,
Dörzsöli bé horpadt szemeit, töprenkedik álmán.
A' barnás égen rémlik szép tsillag elejbe,
Melly ragyogó fényét eggy el tévedtre lövellvén,
A' gond lepte utast bátor szállásra vezette.
E tsillag, mond Ö, Váltómat fogja jelentni,
Kit bokros szomorúságom könyörülni meg indít;
Vagy már látom is Öt ? már lankadok édes örömben :
Ah, ki magas menyben lakozol, tegyed' álmom' igazzá! —


     Az volt. — Tí eleven lombok, természet' ajándék
Gyöngyei, zöld berkek, forrás mosogatta lapányok,
Harmatos emlöktöl görbedt szüz réti virágok,
Nyájasan andalgó szárnyas tsevegöi Bakonynak!
Héderváritokat, míg tsillag fénylik az égen,
Míg a' Vadlegelöt Pásztor késéri szemével,
e' népes föld' háta felett míg termenek élök,
És a' kis tenger, Balaton, tajtékinak örvend:
Áldjátok, mint Véd-Angyalt, mint másod Atyátok'.
Ö áldozta magát Zirtzért, Ö viszsza szerezvén
El tépett javait, szent Oltárára le tette,
Ön hasznát, nemes érzéssel még számba se tudván.


     A' Bölts, nem szolgál külsö mázoknak; Az erkölts,
A' betsület, mire néz, dolgát intézni akarván.
Mit használ lennünk, ha homály burkolja nevünket?
Kik gyöngy, bíbor, arany terhet vállokra kerítvén,
Isteni tiszteletet kívántak adatni magoknak;
Kik párolgottak meg kenve Sabéi olajjal;
Kik fű - szerrel elegy ferdökben alélva lehegvén,
Onnan rózsákkal hintett ágyokra hevertek,
És puha véknyaikat kendözték Kói selyemmel;
A' korts, a' fél - embereket, ki találja fel írva?
Vagy, kiknek minden tudománnyok az asztali luxus
Volt, Sybaris, Karthágo', Tyrus', lágy Kréta', Rhodosnak
Kényes Polgárit, hol van, ki nevezheti most meg?
Mindenek el múlnak, tsak az erkölts ér maga túl-kort.
Sokrates, Archelaus , Plátó , értékre szegények :
Gazdagok ök még is; mert míg leszsz emberi szózat,
E' széles földön neveket hordozza az Ifjú.
Testeknek fonalát Lachesis bár tudta le fonni,
Lelkeiken nem volt újjának semmi hatalma;
A' hív emlekezet ki enyészni nem engedi őket.


     Téged fest etsetem, nagy Hédervári! Te képed
Ez, Te nemes Lélek, legritkább példa azok köztt,
Kiknek az Ég sikeresb áldással kedvez emitten.
Boldog Szültt! ha kegyes szemmel veszi versem' Apollo,
'S szívemnek ha leend belsö forralma szerentsés:
Míg rá tartja magát Gellért' mellyéke Budával,
Míg a' dupla kereszt paizsunk' két részre szakasztja;
Tiszteletes nevedet meg nem tsorbítja az óság,
Élsz közttünk dütsben, 's kik utánnunk lesznek, azoknál.
Vagy meg halhat-e az, kit kedveltt Nemzete fenn tart,
Érdemeit kö Gúlya helyett szívére metélvén ?


     Már Zirtz, e' példás, e' férjfias áldozat által
Régi szabad voltát ízlette; felejteni kezdé,
Mellyeken által esett, rá gyültt inségei' sullyát.
Ujfalusit hozzá Leopold küldötte Apátnak.
Ez tüstént munkának ered , kéméltlen erövel
A' szanaszétt heverö köveket rakogatja helyekre,
Mellyeket el tsordultt könnyekkel közbe meg öntvén,
Eggy kisded hajlékot emel; szedi Társait öszve,
'S a' Kegyelem Kutföt hálákkal tisztelik eggyütt.
Meszszünnen föld - mívesteket szóllítnak ekéhez ,
A' szölö hegyeken venyekét ültetnek; az el nött,
'S bokrokkal titkoltt utakat tisztára meg irtják.
Itt eggy, fátskákat szaporít az Utánni - Világnak ,
Ott más, a' patakot szabadabb futamatra segíti,
'S a' köböl ki rakott öblös rekeszekre fenékig
Érö Zúgókat bárdol, 's meg tölti halakkal.
Más azokat tanogatja helyesb munkára, kik a' tar
Földön házatskát kezdének emelni magoknak,
Hogy jobb ízléshez szabhatná Szerzete' Falvát;
Éledsz, egy szóval, Zirtznek szép Völgye, naponként. —
Vessd el gyász lepeled', vígadj ép lábra emelve,
Fúvass tárogatót, készíts virradti menyegzöt,
Oszlasd rántzaidat, nevetö kedvekkel ölelkezz! —


     Vagy, ne siess. Boldogságod' fejezése utóbbra
Tartva vagyon. Szenvedned kell; ez az Isteni végzés.
Láttad Atyáidnak meg tértét sajnos öledbe,
'S nem hitted, hogy el oszlások' másodszor is érjed.
Ah, be tsalatkoztál! nagy köd lebeg ujra feletted.
Most készült fel tünni deled, már estre hanyatlik;
Még tsak alig gyógyulsz, beteg ágyad vettetik ismét.
A' Nap is így mosolyog képünkre, azonba enyészik,
'S atmosphaeránkat fel alá forgatja az Orkán.
A' halat itt sokszor meg hagyja szakálla horognak,
'S könnyeden uszkálván, hálóba fonódik amottan.
Így sokszor Scyllába akad, ki kerülte Charybdist.


     Fordulj el szép Völgy, és Calliopémre ne halgass.
Szedd be vitorláid, fejedet mellyedre botsásd le;
Zárd el kék szemeid' héjját Meny - hajlaton égö
Testeknek Fejedelme elött-, Libitína halottas
Durva szövétnekkel Téged keseríteni el jött.
Nints már Ujfalusid! merevedt tetemére le dülhetsz,
Ott fekszik gyilkos kézzel meg öletve latroktól,
Ott fekszik hidegültt ártatlan teste Atyádnak,
Mint eggy élemetes tölgy szál, a' földre terítve!
Még egyszer néz Honnya felé, hol halni szeretne,
És édes Fiait pihegö szívére szorítni;
Még egyszer, — 's már tsukja szemét, 's végképpen el alszik.
Bíztosan, ah sokszor pelyhes nyoszolyánkra le nyugszunk,
Nem tudván, más napra minö virradtra kelünk fel. —


     Menjetek el rémültt Társak, keseregni felette,
Véres ereklyéit le esö karotokra ölelni,
'S a' már meg fonnyadt tagokat takarítani földbe!
Tiszta sohajtástok lelkével hasson az égig.
Ott vagyon Ö, ki virultt fiatalság ült ajakára,
Mellyet az itt fogyató évnek hoszszú sora nem bánt.
Ott él, halhatlan, mint az, ki az életet adja,
'S a' sok rétre fesültt sorsot szemléli alatta. —
A' Természet, az Öszt a' mint el hullani látta,
Meg némult; a' széllyel eredt bükk' gallya nem ingott,
A' bértzröl zuhanó forrás bámulta, mi történt.
Eggy kisség halgat minden; borzadni továbbá
Kezd minden; levegö nehezül, tolakodnak az égi
Hullámok, 's Bakony' oldalait közelítik; elöre
Martzangló szeleket küldnek: ropog a' fa, 's tövéböl,
Nem győzvén a' méreg eröt, fatsarodva le roskad.
A' Földnek nap-alatti felét el fogta setétség,
A' hegy tsútsban akadt felhök láttszattanak égni;
Dörgés, szem-vesztö láng-sujtás kergetik egymást;
A zápor le szakad, tengert képzelni lehetne,
Tsak hogy tiltja homály; a' menykövek öszve tsapódnak,
A' völgyek' viszsz-hangi velek feleselnek ezerszer.
A' Vallás nevetö bünös térdére le tsuklik,
És rabi álmából fel otsódva kiáltja az Istent.
A' zsugorodt képü Uzsorás haldoklik, ölelvén
Ládáját, félénk lelkét a' kintsre lehelli.
Tsattanik, és harsog; kettösen tsattanik újra,
'S meg szerzett tüzzel harmadszor okádja haragját;
Ekkor, mert hihetö, a' gyilkost üzte pokolra,
Ott hogy tette miátt motskos párája lakoljon. —
Ezt hamar, azt később', de el éri az Isteni boszszú
Mindeniket, bár a' vádlót titkolja magában,
Bár, mint képmutató, szentséggel tsalja Világot. 


     A' roszsz hírt, mihelyest vették a' Szerzet' Atyái:
Vérek meg zsibbadt, a' szózat nyelveken el halt;
Százszor is eggymásnak vállára borulva aléltak,
'S annyiszor Ujfalusit Klastrom' folyosói zenegték.
El hagytál, mondák, el hagytál jó Atya! minket;
A' szent kaptsolatot széllyel szaggatta lator kéz.
El vitted szívünk' örömét, el vitte halálod
Mind, mire létünknek lehetett építve reménye!
Sírunk, 's nem használ szemeink' forrása; nevedröl
Szóllítunk, 's remegö kezeinket nyujtjuk utánnad;
Képzésünk tsalogat, tündér árnyékot ölelvén
Azt hiszszük, Te vagy az, 's dobogó kebelünkbe szorítunk,
'S ím boldogtalanok tsak üres levegőbe fogództunk!
El tünt, — Ö már nints. Fussunk, fussunk mi is innen,
Hol minden tárgyról szomorúság ötlik elönkbe.
Mit késünk, Társak, bátrabb menedékre sietni ?
Nem lészen vétség, ha követjük az Isteni Végzést;
Ö rendel mindent, hajtsuk le magunkat Elötte.
Menjünk , Ör - lelkek fognak késérni utunkban,
Mondták, 's Fö vesztett táborként, oszlani kezdtek.
Völgyek' mélyében lévén rejtezve naponnan,
Éjtszaka az holdnak fényével előbbre lopództak.


     Merre van Országunk havasokkal szegve nyugotról,
Sürü fenyvesben, hol tsak jele emberi nyomnak
Sem látszott, fel alá tsavarultt hegy - szálak' ölében,
Hol leveles szeder-ín lejtö ágakra ki futván,
Gondos mesterség nélkül építe sikátort,
Barna gerezdekkel földig tarkázva tetötöl;
Hol virgantz evetek, kiki vagy párjával enyelge,
Vagy fát hágdosván játszának tréfa szökéssel;
Élt eggy tisztes Öreg: lehetett Nestornak itélni.
Ösz haja vállra feküdt, mellyét sepregette szakálla,
Hajladozó derekát gúzsalta rekettye' növése,
És tserepes talpát által kötögette fa héjjal.
Kis hajléka elött fel emelve Keresztje Urunknak
Állott, a' szent Kép tündöklött rajta, kövekböl
Volt alkotva; alatt zsámoly két rétre keríté;
Háta mögött fás-tér önnön munkálta gyümöltsös;
Hét gödölyéi alább vígan legelésztek az allyban,
Mellyet kellemesen tsurgó patakotska hasított;
Bellyebb két terebély tölgy fák egymásra nyugosztott
Ágakkal méhes kasokat fedezének alattok.


     Késö volt; mar a' tele hold dél pontra fel ére;
A' szél tsendet adott, levelek tetszettek alunni,
Legkissebb mozgás neszezökké tette az erdö'
Vad lakosit, mellyek halkal legelészni ki bukván,
Félénk mászással tápláló étket oroztak.
Éppen imádsággal szívét enyhíti keresztnél
A jó Ösz , mellyet minden nap könnyei mostak.
Emberi lépést hall, a' földről fel szedi testét,
Kétli gyanítását, de ugyan meg gyözi valóság.
Rém-e, kit itt látok, rebeg az félelmes ajakkal,
Vagy lelkes termet? Magyarok' szent Istene tarts meg! —
Jöszte Fiam közelebb; embert látsz, félni okod nints;
Béke veled, velem is; ha akarsz, kalyibámba nyugodni
Térhetsz; így viszon ez. 'S tüstént Jövevénye követte
A' Kalauz Remetét. Az üreg' torkához el értek.
Ajtaja hárs fa tserény, bokros tornáttza levél szén;
Mellyesleg térvén, keskeny szoba nyílik elöttök;
A' falon eggy mester - kéznek munkája le függött;
Fájdalmas képét ábrázta az Isteni Szüznek,
Mellynek elötte le nyultt vas - szál tartotta az égö
Métset. Az asztalkán holtnak kaponyája fehérlett;
Eggy agg könyv mellette fekütt, foglalva szironyba.
Meg telepedtek. Az Ösz almát elegyíte baratzkkal,
'S ketske tejet teve fel, 's fris lépes mézet utolra.


     Ettenek, és az Öreg legelöbb szóllamlani kezde,
'S mond: mi hozott Vándor ? honnan jösz, merre tanátsod
Menni? miként nevezed magadat? kértemre beszélld el. —
Bujdostomnak okán nem fogsz, hiszem, érzeni kedvet;
És, noha szívemnek sérelmét fel szeged inkább,
Mint azt enyhítnéd; — 'S tenyerét fel vitte szemére,
Mintha nem érdemlett bajait meg vallani szégyen
Volna, — parantsolhatsz; Vendéged szót fogad, így szóll,
Engedek, és mi hozott, röviden halhadsza, Barátom.


     Zirtzi Lakos voltam, László nevem, ottani Szerzet
Rendének kis tagja, futok; mint Társaim, én is.
Márton Apátunkat gyilok által verte Bakonyban,
Szélledezünk, kiki merre magát meg menteni tudja.
Én egyedül tévelygek , az éjj' jó volta vezérel;
Vatzkort, és afonyát, 's mogyorót eledelre szedek fel;
Szomjamat oltja patak, szoktam hörpölni marokból.
Liliomok-földére megyek, ha meg engedi Isten,
Ott nedves szemeim' békével végre le hunni.
Ö ugyan el némult, de ki áradt könnye tovább is
Szólít, és bánatját az özön' sokasága mutatta.
Könnyebbülve megint, e' képp juta végre: Te is most,
Hogy ha szabad tudnom, 's nem tilt kértemre felelned
Szent fogadás, mondd el, ki vagy itt, e' boldog ereszben?


     Tsóválgatja fejét az Öreg, s le simítja szakállát.
Nagy kérdést tettél, szava így folyt, érjd be kevéssel,
'S mélyebb titkaimat nálam meg tartanom engedd.
Nemzetségre Magyar, nevem István, Németi ellen a)
Körmendnél vítam; Túsznak Battyányi javallá
Hogy menjek; mentem, Törökök rabságba Szigetre
Vittenek; Isteni kéz ide jutnom nyújta szerentsét:
Hol nints képmutatás, meg nem tsal lelki barátnak
Kit véltem. Nints semmi perem, vagy az árva kiáltás
Nem fáj szívemnek; Vadaim kegyesebbek azoknál,
A' kik az erköltsöt nyalkán, vagy az emberi érzés'
Törvényét, 's a' béke' javát kürtölve tanítják.
Nints ártó irigyem; szomszéd akadékot elömbe
Nem hány, és édes falatom nem mártja epébe,
Nints kivel osztoznom, magamé keskenyke határom;
Nem motoz átsorgó hír féreg utánna nyomomnak,
'S lábomról az orozva vetett tör' kattsa nem ejt le.
A' káromlónak füleim' nem sérti szidalma,
És el erötlenedett Skeleton szemeimbe nem ötlik.
Itt szüz pártáját zokogó Astraea' fejéröl
A' szennyes lelkü Bíró nem tépi, hogy annak
Gyöngye el olvadjon bús szem - harmatra ruháján.
Ezt a' nagy Mindent vizsgálván, áldom az Istent:
Ö viszon áld engem, 's vagyok Általa boldog egészen.
Ó gyönyörű enyhely! te tudod, melly tsendesen élek,
És melly nem hoszszúk vénségem' napjai nálad!
Szóllani szüne tovább, 's állát könyökére nyugosztá. —


     Már az ezüst harmat rózsák' kelyhére le szállott,
'S a' hasadó hajnalt madarak' tsevegese köszönté;
Már Títan szárnyas lovait szekerébe fogatta;
Meg virradt. Keves álom után ébredtenek ök is,
Ájtatosan kiki foglalatos zsoltárral imádni
A' Mindenttehetöt; 's ez után szabad égre ki állván:
Merre javallod Atyám, így László, merre javallod
Tartsak utat? vagy tájatokon nem kell-e, naponnan
Hogyha megyek, félnem valamelly dühös emberi vadtól?
Váltja szavát István: Intézd látásod elöre;
Éppen erányunkban, hol két hegy az allyba szegödik ,
Érre találsz, mellette kövesd, Városra vezetget.
Népe ki nyíltt szívü, kegyes is, szóllítsad akár melly
Polgárát, keresett utadat meg fogja matatni.
Nappal sem félhetsz, ha az erdöt hagytad utánnad.
A Felségben Ülöt kérjed, küld Angyali társat;
Ám tudod azt: szégyent nem vall, Ö benne ki bízik.
Még tölem válásod elött ajakimra figyelmezz,
El rejtett, de igaz dolgot fogsz hallani, állj meg. —
Téged , Legszentebb ! ki jövendőt érteni adtál,
Gyarló, 's méltatlan szolgád reszketve magasztal;
Por vagyok én: — egyedül Néked legyen adva ditsöség!


     Tí, Fiam, oltalmát várjátok Zirtznek amottan; b)
Bíztok is, úgy - e talán még viszsza kerülni ma holnap
Zirtzre ? Tsalatkoztok ; másnak van birtoka szánva,
Édes Arátoknak gyürüjét más ölti kezére.
Fogjátok meg látni, miként árrúra ki téve
Lészen, 's meszsze lakók rab ként pénzt értte adandnak.
Zsíros telkeitek jövevényt hizlalnak; akoltok'
Barmai réteteket rágván, szaporodnak azoknak;
Méhetek ártatlan munkáját szűrik edényre,
'S a' magyar ínyre neveltt nectartól kedvre hevülvén,
Fáitok' élesztő árnyéka legyengeti öket. —


     Száz esztendökig fog Zirtz idegennek adózni;
Még nevedék Fiataljait is Kül - földre ragadják;
Ott szent borzalmat gerjesztő Góthusi zárok
Köztt, ezer évi kevély hétszer hét oszlopon álló
Boltok alatt, a' félre kapó kényt tsillapodásra
Hozni, az ifjúság' vágyját meg akasztani, 's könnyen
Hajló engedelem' fiait formálni belölök.
Ez nem leszsz nyereség nélkül, bár tűrni nehéz is;
Ök ott meg látják, mi külömbség osztja Hazánkat,
E' szép Országot, inség gyötrötte Hadaktól.
Isten az ö szeretett Fiait késérti tsapással,
'S kik mint érdemlik, bért nyernek Töle azonként.
Nemde kementzében tüznél tisztítod az értzet?
És, hol aratni akarsz, ugarod' fel szegve pirítod?
És, mellyen szántatsz, veszed ostor hegyre tinódat?
A' márványt vésö, az atzélt fényíti tsiszálás,
Fát gyalulás, fenkö a' vasnak hozza meg élét.
Ök is próbálják, mennyit kell türniek ottan;
Hogy gyengébb kormánnyok alatt engedjenek itthon.
Sok hevet, és hideget kellett szenvednie annak,
A' ki nagy érdemeket gyüjtvén, el vette jutalmát.
A' kit az engedelem szomorít, 's szolgálni makrantzos
Léptesd fel, bizonyos, gonoszul forgatja hatalmát.
A' ki sokat képes, keveset meg gyöznie könnyebb.
Tűrjenek ok is hát; embert szedi rendbe fenyíték.
A' keserű tsészét, ki szemét hunyorítva taszítja,
Nem méltó értetni fogát soha mézes italhoz.
És, mi fanyar kezdetben, azon lehet édes idövel:
Zöldében fujtós, de puhán a' berkenye ízlik.
A' nyers Ifjúnak hasznos türközni magával,
És a' terhek alatt pityeregve alélnia, nem szép.
Majd ez is el múlik; szaporán változni szokott most
Minden az ég' hajlatja alatt, mint lengeteg Auster.
Többek is el múltak, tsak ugyan sokszorta nagyobbak. -


     Majd szakad olly Nap fel, mellyen Zirtz a' köteléket,
Mellyel övedzve vagyon, szépen le keríti nyakáról,
És a' Föt maga kebléböl látandja ki kelni.
Szent Helyben születik, mellyet már Géjza Vezérünk
Meg kedvelt, neve mellynek egész Országra ki terjed.
Nagy szív lakja magyar mellyét, ép termete díszes,
Nyájasság füszerzi szavát a' kellemes ajkon.
Ö a' viszsza kerültt kormányt forgatja leg elsö,
Munkás szárnya alá hozván a' százados Árvát.
Ö el szánja magát, mindent meg tenni javára
Zirtznek, míg nem az Ellen - fél' árbottza le görzsed. —


     Ím, meg hallottad, mi okért szóllíta Barátod.
Most Fiam, indulhatsz. Légy boldog, jusson eszedbe
István. Én értted, te is érttem, költsön imádjunk
Istent. Meg fordalt ez, amaz folytatta menését.


    Látni jövendöket, légyen bár Isten ajándék,
Vagy belsö ösztön, nem szállok perbe: elég az,
A' jámbor Remetének elö - mondása igaz lett.
Százszor aratta Ceres' horgas sarlója kalászszát;
Annyiszor a' Balaton' martját el hagyta az esztrag;
'S annyiszor a' kikelet' szépét a' Hyblai döngész
Meg lopván, aranyos lépét rakogatta kasokba.
El telt már az idö, mellyet mondott vala István.
Hol, ki az el fonnyadt violát életre viríttsa?
Vagy, ki az ín-rágó lántzat meg tudja szakasztni?
És, ki az Északtól Zirtzet különözze, hatalmát
Válla közül nyertes küzdéssel végre ki vetvén,
A' kül nyelv' darabos hangját fel váltsa magyarral?
És ki az agyra esett nyomorékokat arra taníttsa:
Hogy nem barbarusok, kik erednek Szittya Anyáktól?


     Pannoni Tö-eredés! Te vagy ez, Zirtz' Oszlopa, Dréta! c)
Mint Pharos Aegyptus' Szigetén a' tengeri révben,
Vagy Rhodos' öble körül Lákes munkálta Colossus:
Úgy fényleszsz Te is a' Völgyböl fel nyúlva Sugáran.
'S mint a' kártékony zivatart futtatja Veröfény:
Úgy a' merre vidám Ortzád fordítod, öröm kel.
Jól szóllott István, minden jel homlokodon van,
A' mellyet festett: érett ész, józan okosság,
Nagy dolgokra tanáts, készséged, erőd is
Mindenhez, mi vagy Egyházat, vagy nézi Hazánkat.
Melly nagyok áldozatid! méltán ki beszéllhet azokról?
Vagy, van-e Sorsosaid köztt eggy, kit meg nem elöztél,
A' mikor a' köz Jó' sietö védelme kiáltott? —
A' Jövevény Nálad, mint ön Ház - népe' körében
Enyhültét leli; nints gazdagra, szegényre tekintés;
Mint embert fogadod, mint Polgár-társadat, ötet.
A' kész szívüség , a' boldog régi barátság,
Ott, ha vagyon valahol; bár többnyire most tsak üres hang.
Ó bár sok szemeket példád meg nyitna, hogy ok is
Társas Polgárok tudnának lenni nyomodként!
Bár meg fontolnák, hogy okosság vonni magához
Még az irigy felet is. Ki ma árt, az kelve hodára
Használhat kétszerte. Ne hidd, a' durva makattság
Hogy légyen sikeresb: inkább meg veszti szerentséd.
Kik le szegett nyakkal, 's szemeket meg hunyva nyöszörgnek,
A' nyilván Szentek, de titokban — halgatok, — Isten
Tudja mik ök; méltó meg utálást nyernek az érett,
És meg szürtt észtöl, 's mire vágynak, gyakran el ejtik.
'S nem tsak hogy magokat rontják, de veszélybe vezetnek
Másokat is, kiket a' közös ügy foglal velek öszve.
Vagy, mi okért szóllok? butaság hegedülni malomban. —
Bár a' legszorgosb tisztet szívekre lehetne
Kötnünk, melly nélkül lelketlen gépely az ember!
Mit? vagy tudni tilos, melly fel vontt Századot élünk:
És mindenkor az ó vágásra tereljük utunkat,
Mellyen az ostobaság' avatott gyávái kerengtek ?
A' vagy, játszani kell avval, kiben egybe tsatolva
Van tartós létünk, 's szabad élet' lelke, Hazánkkal ?
Mostoha az, 's roszszabb, ki Szülöjét meg veti: átok,
Mint nevelö Annyát kínzó gyilkosra, szakadjon
Arra, 's az Ölyvöknek gyomrát hizlalja veséje!
Tí rút viszsza - vonás élesztö Szelleti! a' jót
Nemde szeretnétek terh nélkül félre takarni,
És mikor a Haza kér, tsengö fületekre feküsztök?
Ó tsak azé jó tetted, Anyánk, ki tud érzeni híven,
'S eggy részét, mit töled vesz, ki üríti öledben! —


     Illy tehetös Lélek kellett, illy Férjfi az el tsüntt
Zirtzi Apátságnak, millyent nyert, Dréta, Te benned.
Köz kívánságunk' Benned koronázva találjuk
Antal; az örvényen túl vagy, diadalmat arattál.
Most, kik néha napon Titeket le szorítva nevettek,
A' fenn - tartókat nemesen meg torlva katzaghatd.
Volt mit küszködnöd: szilaj állat Elődbe rugódván,
Meg mérkezni akart; de Te Őt meg győzted atzélos
Vállakkal, mint Alcídes a' Lernai sárkányt.


     Nints a' Bajnok elött, melly gátot meg ne szakaszszon;
Bár az irigy köszörülje fogát, 's nyalogassa epéjét
Ellene. Mennyit tűrt Koldus' szigetében lázon?
Fáradozásainak lett gazdag bére : arany ször.
Tíz esztendökig volt haddal Trója kerítve:
Nyert a' türödelem, Helenát el vitte Görög Nép.
Énéás mint törte magát, 's hurtzolta Vitézit,
Míg Latziom partjához utóbb gállyái eveztek?
A' görtsös munkát el végzi az álhatatosság
És a jól ki - ütés válik díszére az észnek.
A' mi tsak önként jö, marad annak híre szikáron ;
Vagy, ha kevésbe kerül, nem fogja követni ditsöség.
Gordusi gombolyagot Sándor kardjával el osztá:
Oldani a' fonyadék' végét, nem metszeni kellett;
Istent gúnyolván, vétettél Pella' Vitéze.
Míg könyvek lesznek, nevedet motskolja Clytusnak
Este, 's Philótásnak, mellyet mérgedben okoztál;
És a Napkeleten legszebb Városnak el égte.
Nem tsak Márs bírálja, 's ditsö hírrel koszorúzza
A' jeles érdemeket: másként jaj volna Nemünknek.
El rontotta Titus Solymát, 's ím Róma' Szerelme
Még sem azért leve ö: kegyeit fontolta az ös-kor.
A' szívnek nagysága tehát érdemli az elsö,
'S legfelsőbb helyet, a' többit réndeljük utánna.


     Dréta! Te is kezedet terhes munkára vetetted;
Nagy volt, a' mit erös, magyaros válladra karoltál.
Ah, mint féltettünk, ne talán izzadva ki fáradj,
És valamelly ádáz eset el tüntesse reményünk:
Gyöztél, és Benned gyözött a' hamvadozott ügy.
Mint a' Gállya - Vezér, majd fel szedi, majd ki ereszti
Lenge vitorláit, 's tattját egyeníti utánnak:
Úgy Te is a gond' habja között elmésen eveztél;
A' leg kétségesb forgóra ki téve meg álltál,
És Aqvilo ellen nászádod' partra kötötted. d)
Fel szabadítottad Zirtzet; mosolyogva enyelg már,
Könnyen lélekzik, nem ural Kül-földet, örömmel
Enged, kéz tsókkal hálálja, hogy értte buzogtál,
Tudván, s érezvén: hol előbb Vendég, 's Jövevény volt.
Már mostan valamerre szemét veti, látja sajátját.
Örvend, a tölgyes nyájat haza térni ha hallja;
A' játékos ünö tsapaton téveszti figyelmét;
'S a' pajkos tzödör szökdösve felejteti gondját.
Itt a' tsürbe pirány kévék takarítva nevetnek;
Függenek a' körtvély, és alma gerezdek amottan.
Így Zirtz, mint másoltt Éden' környéke virulván,
Uj jelenésekkel szépségét kelleti váltva.
Zászpa helyett ibolyák', 's szekfünek balsama repdez,
Törpe kökény szilvát termeszt, a' tsipke fa rózsát. e)
Dréta, Te munkálád ezeket mind; Néked az áldás'
Oltárán fognak Fiaid köszönettel adózni,
Még azok is, kik Százak után születendenek, értte.


     Béke' hijányával vala Zirtz. Ki tagadja, ha érti
Mit mondok; mert semmi titok: Törtél olaj ágat,
'S Zirtzre hozád. Most már fordítsad gondodat arra,
Hogy gyökeret verjen, 's fakadó bimbóinak édes
Termését fáradt lelked' nyugtára meg érjed.
Ó te szelíd Genius, tselekedd, hogy örökre virítson! —
A' Tudomány' el haltt szikráját példa, 's jutalmakf)
Által lángba hozád, vígan kanyarogva hogy égjen.
'S íme Camoenáink üdvözlő dallal Elödbe .
Szárnyalván, forrón tisztelnek Apollo' nevével;
Gömbölyeg ujjaikon lantot pengetnek Olympus'
Felhötlen tetején, s Néked jeles Ünnepet ülnek,
Mint ki Minervánkat Gyám - képpen tartod öledben. g)


     Ó képzeld Antal! mi örömmel fogja Fehérvár,
És Péts, szívével kapuit meg tárni, ha Téged' h)
Pallas' Kedvesi köztt látand közelítni feléje!
Édes Zálogokat sok Atyák kezeidbe le rakják,
'S késöbben más szebb szülemény, kit az elme ki fejlett
Ékességgel ajánl, kebelek' tágítani fogja.


     Zirtz, Pilis, és Pásztó, rokonyok Szerzetre; de ímei)
Közbe-vetéseddel most eggyek lettek Alattad,
Így kiket a' tér - köz meszszebb nyúlása külön vet,
A' szeretet' titkos kaptsával kötve szorosban
Vannak. Minden test máshoz foglalva erösebb:
Minden gyengébbé válik, több részre ha osztod.
Szembe szegő haszon ez; lehetett mély elme' szülése,
Mellyre az Isteni láng böven tüntette világát.
Már többek Fiaid, szaporodnak gondjaid; ám de
El ne felejtsd, — bátran szóllok, — hogy Azoknak is Attyok
Lettél, és érzö szíved' fele illeti öket.


     És mi elöbbre való volt, szólljak-e Dréta, Beréndröl? k)
Szóll de az Istennek gyönyörü Egyháza helyettem;
Ez Hozzád méltó Alkotmány Általad épült,
'S a' tsínnal testvér ketseket, Remekedre Te raktad.
Míg kövek egymáson, szerkezve falakba, nyugosznak,
'S a' temjént szívják, Neved' áldás fogja követni.


     És Hertzegfalvát etsetem ne is érje? de engedj,l)
Itten az elsőség eggy legföbb Férjfiat illet.
Majd a' Kép-oszlop, mellyet fogsz Néki emelni,
Mellyre ki vésve leend: József szerzette, hogy álljak,
Rendre jövő maradékoknak meg mondja, ki volt Ö.
Úgy de, hogy emléked némán titkolva ne múljon,
A' meg szállottak, több Nemzetségre szakadván,
Nyers Unokáiknak fogják el mondani Rólad:
Hol Fiam, éles ekéd e' székes Földbe ereszted,
Dréta adá nékünk, ez hajdan puszta telek volt;
Gyermekem, el ne felejts hálát hamvára zenegni,
És fiaid'- fiait, ha idülsz, e' Névre tanítsad. —
Sok, mit végeztél, felesek szép tetteid, Antal;
És még mennyi vagyon nemzö lelkednek elötte,
Mikkel az érdemnek mezejét bövíteni vágyol.
Ó, de ezek nélkül is lész örökítve sokaknak
Szívekben: boldog, ki ezen táblára van írva!
Vedd jutalom képpen Felségünk' kegy - jelit, áldjad
A' bölts Gondviselöt, nyomaid' ki vezette ez útra.
Hordozd a' kormányt, mint Gyermekid' Attya, szelíden;
Támaszd a' gyarlót, gyengén az el estet emeld fel;
Enyhítsd a' nyavalyást, sebeit gyógyítsad olajjal.
Eggy gondos Ház - föt képzelhetsz lenni Magadban:
Néha fenyítékkel kéntesd ösvényre, ki el tér,
Néha kegyességed többet tesz. Jusson eszedbe,
Mint Te is, emberek ök; 's százszor meg botlani könnyebb,
Mint fel szedni magát, 's fertö' partjára verődni.
Sok hasznos tagok így termettenek ollykor azokból,
A' kik egyébb képpen le merültek volna fenékre.
Özvegyek, és árvák kezeket terjesztik Utánnad:
Nyújtsd Te is a' magadét; oda fenn vagyon értte jutalmad.
Szép hatalom, mit az Isten adott, e' Tisztre segítvén,
Már tsak Töled függ, hogy azont kéméllve viseljed.
Vagy de, hová szóllék? ört áll melletted az erkölts,
És az okossággal munkáló férjfias érzés


     A' báj-füre, miként kezted, szert tenni reménylhetsz.
Sok dús Vesztegetöt, javokat kik kárba fetsérlik,
Kik tele keblekből Amathusnak adózni nem unnak,
És szép napjaikat fele élet - korra le hozzák,
A' szégyen' fiait, már úgy is hátra marasztád.
Engedd meg szavaim', Téged nem teszlek ezekhez,
Ah nem! söt inkább igen is különözlek. Az élőt
Mért mondjam holtnak, 's ki nem él, elevennek az ollyant?-
Nem tsak azok nyernek fénylő fejeikre borostyánt,
Kik rántzos képpel fatsaros Pimplára nyomoztak.
Mantua' Költöjét Augustus szülte Világnak,
Es Moecenásnak nagy Róma köszönheti Flaccust.
Így Te, nemes szívvel bírván, fogsz adni sok elmét,
Mellyeket a' Magyarok nem láttak volna külömben.
Még korod is gyözö; ki mehetsz pállyázni azokkal,
Nagy lelküséggel kik az érdem - székre fel ültek.
A' szép Múzsákat szárnyaddal fedve takargasd,
Tápláld, és melegítsd, mint eddig, dajka kezekkel.
Általad éljenek ök; Te is úgy fogsz általok élni:
Míg Nap az égen jár, és a' Föld' sarkai tartnak!


Ezen Versezetnek könnyebb meg értése végett, ím e' Jegyzeteket ide függeszteni , hasznosnak gondoltam.
      Zirtznek állapotját, három fő Szakaszokra vettem. Az elsöt, Fel állásától fogva a' Mohátsi ütközetre következö pusztulásáig. Ebböl az Idő - szakaszból egyebet nem tudunk, mint hogy Imre Király 1198ban építtette; Vagy ha ö nem, valaki a' Fö Magyarok közül. De az elsö hihetöbb. Ezen Idö-közböl tudjuk még két, vagy három Apátnak nevét, és hogy 1526ban végsö romlásra jutott. E' tájon kezdem a' második Szakaszt , 's le hozom akkorig, mikor a' mostani F. Tiszt. Apát Urnak fáradságos hazafiúi törekedései által, a' Henrichoviumi Apát-Uraságtól el választatott, és tulajdon jussaiba lépett. Ebböl a' Szakaszból már többet tudunk. Ugyan is, e' zürzavaros időkben, midön mind külsö, mind belsö ellenség fogyasztotta a' Magyar Hazát, Zirtz en Szerzetesek nem laktak; a' jószág pedig, leg alább nagyobb részről Török préda volt. — Maximilian Tsászár, és Király, 1564ben Thúry Györgynek, 1565ben Thúry Benedeknek, Feleségének Ostfy Orsolyának, Thúry Farkasnak, és ezek' maradékainak Zirtzet 8,000 forintokban által engedte. Mind azon által a' Felséges Királyok az Apáti tiszt-nevet, — titulum Abbatis, — Egyháziaknak adták. Így voltak azok Zirtzi Apátok, kik a' Versezetben elöl fordulnak. 1614. Monosz-lay Mihály, Györi Kanonok. 1619. Bolerázy István., 1638. Böjte István, Szeremi Püspök, és Esztergomi Kanonok. — Báro Héderváry János, Scopiai Püspök, és Györi Kanonok lett Böjte után, kit azért méltó volt ditsérnem; mivel, minek utánna némelly jószágait az Apátságnak vagy viszsza nyerte, vagy ki váltotta: Azt önként, a' Cisztertzi Szerzetnek ki eresztette. Hogy nem magát a' titulust bírták, Ö, és Elötte - valói; hanem az Apátsághoz tartozó jószágnak eggy részét is, közel gyaníthatni abból: mert éppen ezek az Apátok, kiket imént említék, az idegen Birtokosokkal törvénykedtek, 's hol eggy, hol más, a' Szerzetet érdeklö dolgokra, 's jószágokra nézve , alkúkra, 's eggyességekre léptek. A' titulus miátt pedig egyedül, nem lett volna érdemes , tsak szót is szaporítani, mellyet kétség kivül Világiak magoknak nem kívántak. így tehát Hédervárynak e' béli el követése, nagy lelküség volt; olly tselekedet, melly a' 19. Századnak elején kevés követöket találna; mellyben az Isten' kedvéért való tétemény melly árros légyen, kiki tudja.


     A' Thúry Familia tehát, a' Királyi Adomány Levél mellett is, a' Zirtzi Jószágokból tsak azokat bírhatta, a' mellyekhez fért. A' többinek jussa annyiban az övé lehetett, mivel az árrát  meg adta, de a' haszonnak más tartott zsebet; a' millyen példák most is vagynak. Végre; midőn 1660ban Héderváry az Apátságot resignálta, a' Líliom-földi Szerzetböl választatott Ujfalusi Márton Zirtzi Apátnak. E' képpen állott fel ujra a' Zirtzi Szerzet. Ujfalusi kezdette a' Szerzeteseket szaporítani, és minden eröböl iparkodott Zirtzet avvá tenni, a' minek lennie kellett volna. De minthogy: szegény ember' szándékát boldog Isten bírja; ez is másképp' történt. Ö, a' Badatsonyi Szölökbe mentében, uton-állóktól meg öletett. Erre, az egynéhány Szerzetesek meg rémültek, és Líliom-földére költöztek. Ezek közül való volt Szabadi László; ki a' Remeténél meg szállott, és még 1700ban Líliom-földén élt, a' mint az el adó Levélböl kitetszik. Ujfalusinak halála után 1697ben Zirtzet ismét a' Líliom-földiek huzták magokhoz. Ezek 1699. el adták a' Henrichoviumi Klastromnak, mellytöl a' mostan uralkodó Felséges Királyunknak kedvezö Rendelése szerént, F. T. Dréta Antal Ur, egészen el szakasztotta. És ez teszi nálam a' harmadik Idö - Szakaszt.


a) Ez volt Komornyik István. - 1605ben Botskai' Tábora egész Osztria , és Morva szélekig fel vonódván, nevezetesen Poson, és Nyitra Vármegyéket el öntötte. E' tábornak Hadnagyai voltak: Rédei, Dengelegi, és Némethi. Ez utolsó magát Rédeitöl , és Dengelegitöl el szakasztván, Tsaló - közt által kelte, a' Fertö' mellyékeit meg futotta, és Tsepregben , Koppányból ; Fehérvárról, Szigetröl Török segítséget vévén , Körmend alá szállott. Basta, a' Németeknek, Battyányi, a' Magyaroknak, mindkettö a' Tsászári félröl, Vezéreik, Tsákánynál száz ezeren fellül állottak meg. Trautmansdorff, és Draskovits, javallottak az ütközést: Battyányi ellenben, leg inkább a' Hazafiak köztt való vérontást, ha lehetne, kémélleni, 's kerülni akarván, Némethit békességgel kinálta meg. Hajlani látszott az el fogadásra Némethi; mi okból Polányi Lajost, és Hollósy Sándort Battyányihoz küldötte, noha valóságos szándéka a' volt, hogy a' hátra vonulásra idöt nyerjen, a' mint hogy úgy is lett. A' küldöttek, Némethi' nevében leg - elöre is azt kívánták, hogy Battyányi Túszokat, vagy is kezeseket - obsides - adna, míg a' béke - alkudozások tartanának. Battyányi tehát küldötte Komornyik Istvánt, kit Némethi a' Tatároknak által adott, 's kit ezek Szigetre rabúl vittek. Azt mondják: barbari barbara fides; de ezt Némethi tselekedte , Magyar Magyarral!


Heu , qvantum terrae potuit, pelagiqve parari
Hoc, qvem civiles hauserunt sangvine dextrae! LUCAN. L. i.


Az egész szomorú Scénát láthatni Istvánfinál L. 34. nálam p. 510.


b) Ujfalusinak szomorú esete után, a' kevés Cisztertziták nem bátorkodtak Zirtzen meg maradni, hanem Líliom-földére vették magokat, olly elő-szándékkal, hogy, ha utóbb valamikor bátorságosabb napok virradnak, Zirtzre viszsza költöznek. A' Líliom- földiek fel fogták a' Bujdosókat; de hogyan ? Királyi engedelmet kértek az el idegenítésre, fel számláltak, rész szerént gazdaság' javításnak, rész szerént váltság pénznek fejébe' 31,000 forintokat, 's ennyiben el adták a' Henrichoviumi Klastromnak; még is olly képpen, hogy, midőn ennyi pénz nékik le olvastatik, kötelesek legyenek ki ereszteni.

Bús menedék keresöt ha fogadsz házadba, ne tsald meg.

A' gyámoltalanon könnyü nyerekedni, de szégyen.

Hogy ha barátságunk, mellyet szájunkkal ajánlunk.

És jobbunk' nyújtása hazug: nem kellem az élet.


c) Fö Tiszt. Dréta Antal Ur, született Szent Mártonban 1763. Julius' 26kán. Ezt a' Mezö Várost még most is Pannonia szent Hegyének nevezik. - In Mausoleo Regum, et Ducum Hungariae p. 35. ezeket olvasom: Cultus dicti Idoli, in Pannonia magis florebat, quam uspiam alibi, praesertim in monte illo sacro, qui nunc Mons S. Martini dicitur, juxta quem stetisse olim Civitatem amplam, Pan-noniam dictam, tum ex Historicis, tum ex actis primorum Regum Hungariae, clarum evadit. - Edit. Agr. Anno 1758. Bár tsak az Author azokat a' Histori-cusokat citálta volna, vagy azon térséges Városnak fekvését hol keressük? bennünket utba vezetett volna. Én ugyan, a' Pázmándi határban, az úgy nevezeti Sz. Imrei Hegynek oldalában még értem eggy régi épületnek, Klastrom, vagy Vár volt-e, nem tudom, omladékait. Mások a' Sági hegynek órra előtt tapogatnak Leg alább még eddig bizonyos nyomban nem vagyunk.


d) Tudva vagyon, hogy Felsö Silesia , hol Henrichovium fekszik, mi reánk nézve, Észak felé esik.


e) A' ki Zirtzet, ez elött tsak 20 esztendövel, látta, és most látja, meg kell valla-nia, hogy ez nem költöi nagyítás.


f) Hogy a' F. T. Apát Ur, a' Tudományok' kedvelését Szerzetes Fiaiba öntötte, 's, hogy ezek, azoknak meg ízlésében gyönyörűségeket találják: bizonyítják azok az érdemes Férjfiak, kik e' lépésben, szép, és ditséretes elö menetellel a' Szerzetet díszesítik.


g) A' Hazai Literaturának emelkedése, F. T. Dréta Urnak mennyire szívén fekszik, sokan tudják, és abból a' tetemes segítségböl, mellyet annak elö mozdítására nyújt, eléggé ki tetszik. - A' kik azt ótsárlják a' Magyarban, hogy a' Literatura' dolgában, és a' szép Mesterségekben, egyébb Nemzeteknél hátrább vagyon, nem tudják, mit mondanak. Mert, ha ki azt fel-veszi, hogy mi Moecenásainkat eggy körömre felírhatnók! azt inkább tsodálnia lehet, hogy úgy vagyunk, a' mint va-gyunk. Hogy a' többi okokról, és akadályokról halgassak, a' józan okosság ta-nátsolja. El értik ezt azok, a' kikhez szóllok; bár azok értenék, a' kiket illet! -E' szív fájdalmat melly sokan érezik!


h) A' Pétsi, és Fehérvári Királyi Gymnásiumokban, a' tanítást 1813ban vette által, Ö Felségének kegyelmes Rendeléséhez képest.

i) A' Pásztó, és Pilisi Apátság, F. T. Dréta Urnak érdemeire tekíntve eggyesítetett a' Zirtzivel.


k) T. N. Veszprém Vármegyei Helységben, Berénden, olly Egyházat építetett, melly akár nagyságára, akár külsö, belsö tsínosságára nézve, mindenben az Építőnek jó ízlését, és az Isteni tiszteletnek terjesztésében, nagy lelkü bö-kezüségét tünteti elö; 's az említésre méltó Templomok közé, nem ok nélkül számláltathatik.


l) T. N. Fehér Vármegyében, az Uj Majori Pusztaságon, eggy derék, és díszesen helyheztetett Falut szerezvén, az Országot sok munkás Polgárokkal meg szaporította. - Mit úgy lehet tekintenünk, mint másoknak is szolgáló jel-adást! Talán még el érkezik az idö, mellyben a' magán haszon, ez a' szennyes bálvány, a' köz Jónak háta mögé taszítatik. - Ó boldog Nap, ha ugyan utban vagy, siess a' halandókat, azokat kivált, kik Mátyás' Századja után sohajtanak, meg vigasztalni!
A' Falu, a' Királyi Fö Hertzeg, és Nádor Ispány, kegyelmes Urunkról, mint ki ennek javaliója volt, Hertzegfalvának neveztetik. - Szent sugallás ! - Ezt a' tanátsot szándékozik a' F. T. Úr, az ottan fel állítandó Kép-oszlop által meg hálálni, és a' későbbi Világot, ebben is, JÓZSEF Fö Hertzegre, a' Magyarok' Szemfényére, emlékeztetni.

Külső hivatkozás:

EOD