Reguly Antal északi útja és Veszprém megye

A Könyvtár wikiből
Hudi József

A magyar nép eredethagyományában közel nyolc évszázadon át a hun-szittya rokonság, illetve azonosság gondolata foglalta el a központi helyet. Történetírói szinten a hun-magyar azonosságot először Anonymus Gestája fogalmazta meg, egységes elméletté azonban csak a XIII. század nyolcvanas éveiben vált Kézai Simon munkássága nyomán.

A finnugor, pontosabban az obi-ugor és a magyar nyelvek közötti rokonságot Sylvius Piccolomini — aki a pápák történetében II. Pius néven ismeretes — már a XV. században megsejtette, de elképzeléseinek tudományos szintű igazolására csak a XVIII. században vállalkoztak. Sajnovics János 1770-ben a magyar és a lapp nyelv rokonsága mellett foglalt állást, Gyarmathi Sámuel 1799-ben megjelent munkájában viszont már az összes finnugor és szamojéd nyelvet is
bevonja vizsgálati körébe.

A kezdeti bátortalan lépések után a múlt század első felében — szoros összefüggésben a modern polgári nemzetállamok kialakulásával — forradalmi változás következett be a nyelvrokonítás terén szinte egész Európában: Finnországban éppúgy mint Oroszországban, Franciaországban, Németországban és hazánkban. Körösi Csorna
Sándor
követője, a magyar nyelvészet és néprajztudomány egyik legnagyobb alakja, Reguly Antal, a reformkor eszmevilágától áthatva úgy látja — s ennek a Magyar Tudományos Akadémiához küldött 1842. évi jelentésében hangot
is ad —, hogy ,, . . . Gyarmathi munkája nemcsak folytatást érdemelne, hanem nemzeti ügyből folytatást kíván is. Nincs biztosabb és alaposabb mód népek rokonságának megmutatására, mint nyelvük tudománya és öszvehasonlítása. . .," melynek segítségével a magyar és finn nyelvek ,,eredetnyelve" is feltárható. A nyelvtudományba, az összehasonlító nyelvészetbe vetett optimista hite később sem rendül meg, sőt: gyakorlati tapasztalatai csak megerősítik elméleti feltevéseit. Nyelvszemléletének alapjait — talán nem tévedek, ha azt állítom — egyenesen a szülőföldről hozta magával, mely a maga többnyelvűségével már eszmélkedése idején összevetésre, kritikai gondolkozásra nevelte öt. A szülőföld és
a haza iránt érzett rajongó szeretete segíti végül is hozzá, hogy nemzeti küldetésének erejéhez mérten, vagy inkább erején felül eleget tehessen. A megpróbáltatásokat, a rá leselkedő veszélyeket is könnyebben viseli el, ha az elhagyott és vágyott otthonra gondol: a békés orosz táj egy pszkovi kirándulás alkalmával felkölti benne Zirc emlékezetét, s hazavágyó szemei előtt anyja kertje idéződik fel . . . 

1819. július 13-án született Zircen, a Bakony szívében. Apja, Reguly István a ciszterci apátság ügyvédje, akit a humán tudományok — különösen a történelem — vonzanak. Érdeklődése kisfiára is nagy hatással van. A fiatal Reguly alsóbb
iskoláit szülővárosában, a gimnáziumot (1828—1834) Székesfehérvárott végzi. Szülei nagy gondot fordítanak továbbtanulására is: először a győri akadémiára jár (1834—1836), majd a pesti egyetem jogi fakultásán fejezi be tanulmányait (1836—1839).

Tudományos pályája kalandosan kezdődik: az egyetemi vizsgák letétele után — nyilván jutalomképpen — szülei anyagi támogatásával németországi vándorútra indul, de Hamburgnál nem áll meg, mert ellenállhatatlan vágyat érez Skandinávia ismeretlen tájai iránt. Kiéiben hajóra száll, Koppenhágába, majd Stockholmba látogat, ahol hamarosan megismerkedik Arvidson királyi könyvtárossal, s az ő hatására élete fő céljául tűzi ki a finnugor nyelvek közötti rokonság megfejtését.

Munkásságának első szakaszában (1839—1841) a közfinn és volgai finn nyelvek és népek megismerésére törekszik nem mindennapi kitartással és szorgalommal. Fáradozásait méltányolva a helsinki tudományos akadémia 1840-ben, 21 éves korában tagjai közé választja, amit már finn nyelven köszön meg. Három évvel később a magyar akadémia is felveszi tagjai sorába. 

Mintegy másfél évi felkészülés után, munkásságának második szakaszában (1843—1846) páratlan értékű földrajzi, néprajzi, történeti és nyelvészeti anyagot gyűjt össze legközelebbi nyelvrokonaink, a vogulok és osztjákok (1844—1845), valamint a cseremiszek, mordvinok és csuvasok között (1845—1846). Utazásainak eredménye az Urai-vidék első, mintegy 180 mérföldre kiterjedő területének térképes ábrázolása is. A kéziratos térképet bámulatosan gazdag jegyzetanyag
egészíti ki. A pétervári újság erről a munkájáról 1847. január 21. számában elismerően írja, hogy Reguly ,, . . . Oroszország ethnographiájában és geographiájában egy terjedelmes ,terra incognita' felfedezőjévé vált." Vállalkozásának jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az 1847., 1848. és az 1850. évi orosz uráli expedíciók a felmérésre kijelölt területeket
az ő térképe segítségével utazták be. Másik kiemelkedő érdeme, hogy a vogul népköltészetet elsőként tárja a tudományos világ elé. 

Útjainak költségeit kezdetben szülei állják, később azonban az Akadémia segítségét is igénybe kell vennie. 1841-ben 200, egy évvel később — gróf Széchenyi István közbenjárására — 1000 forintot küldenek utána. Ezenkívül mindössze 300 forint királyi segélyösszeggel kellett gazdálkodnia, ami végeredményben azt jelentette, hogy állandó pénzzavarral küszködött, s ez amúgy sem csekély adósságait tovább növelte. Súlyos nehézséget jelentett továbbá az is, hogy a megajánlott összegeket a közvetítés nehézsége miatt csak hosszú várakozás után kaphatta kézhez.

Az Akadémia 1844-ben, amikor Reguly útjának folytatását anyagi nehézségek akadályozzák, országos gyűjtést indít a megsegítésére. Minderről az eddigi Reguly-kutatások előtt ismeretlen források vallanak, amelyeket a Veszprém megyei Levéltárban őriznek. Gróf Teleki József, a Magyar Akadémia elnöke 1844. május 5-én, Pozsonyban kelt hivatalos levelében Veszprém megyét bízza meg az országos gyűjtési akció megszervezésével, irányításával. Mivel e levél jelentős kultúrtörténeti adalékul szolgál Reguly egész pályájához, ezért teljes terjedelmében közlöm az eredeti ortográfia meghagyásával.

„Tekintetes Karok és Rendek! Egy olly tudományos ügy pártolására van szerencsém a Tekintetes Karokat és Rendeket a magyar academia nevében felkérni, mellynek kivitelét nemzetünk és academiánk nemes Veszprém Vármegye egy reá fényt hozni indult fiától Reguly Antaltól várja. 

Tudva van, mikép több magyar s legtöbb külföldi historicus és nyelvbuvár a hunnokat és magyarokat azon nagy finn törzsökhöz számitják, mellynek a lappok, finnek, esthonok, cseremiszek, csuvasok, mordvinok, syrjänek, vogulok, osztyákok stb, mindannyi külön ágait teszik. Miután minden egyéb, u. m. mongol, török, sémita, stb, rokonság eddig győzőleg megvan czáfolva, és csak ez egyre nézve lehet még kérdés: a Tekintetes Rendek említett derék földié elhatározta magát az éjszakot beutazni, s a négyfal közt megnem fejthető kérdésre a hely színéről hozni meg nemzetének az elhatározó végfeleletet. Öt semmi áldozat, úti fáradalom, a szokatlan éghajlat kényelmetlenségei, betegségek, édes övéitől, és hazájától távollétei nem tartóztathatták, erőit már közel öt év óta csüggedetlenűl e nemzeti feladás megoldásának szentelni; megtanulta azon földeken utazhatás, s az ottani források használhatása végett a svéd és orosz, a rokonsági kérdés egyéb ágai kedvéért a török és mongol nyelveket, meg a lapp, finn, és esthon nyelveket, a főid népével osztva meg ennek sanyarú életét, meg a cseremisz, csuvas, és egyéb dialectusokat, s most Ázsia éjszaknyugoti vidékein az Urál alján tartózkodik a vogulok közt, hogy ezek, s majd az osztyákok mármár enyésző nyelveiket is élő szájból magáévá tegye, s e mellett ezen népek természeti és társadalmi sajátságaikat, mikre eddig olly kevés figyelem vala, voltakép kitanulja.

S e roppant vállalatot Reguly Antal 1839. év nyarában saját, vagy inkább szülői költségén kezdte meg, kiknek erejét, minden elviselhető nélkülözések tűrésére elszánt lelkesedésében, minden esetre túl becsülte. Már finn és lappföldi
vándorlásait nem fedezték szülőinek küldeményei, s így némi adóssággal terhelve lépett be a világ legdrágásabb városába, Sz. Pétervárába. Időközben győri prof. Maar Bonifácz" Úr tudósítván a m. academiát Reguly utazásáról, és czéljairól, ezen intézet némelly tudományos megbízásokhoz némi kisebb summákat csatolt. Reguly e részvét által is buzdítva, és bátorítva, Ázsiában teendő terjedelmes nyelvészeti, és ethnographiai vizsgálódásaihoz készült, s nappal és éjjel általános nyelvtudományt, s történeteket tanult, és buvárlott. De nem jöhetvén további segedelem az academiától, egy pétervárt lakó főldink, haza térést javaslóit, melly tanácsot azonban Reguly határozottan vissza utasított, mert azzal elesett
volna a kérdés, mellyet ő élte feladásául tűzött ki. Erre megjelent orosz academicus és statustanácsos Baer Urnák egy czikkelye Regulyról a pétervári statusújságban, melly után egy gazdag orosz csakugyan hajlandó volt őt pártolása
alá venni, de a segedelem nélkül idegen főidőn tengő hazafi büszke volt azt kérni, s így e forrás sem nyílt meg neki. Azonban haladt az idő, a pétervári rendkívüli drága élet s a szülői kisded küldemények mellett az adósság nőtt, s ezért a
haza térés szint olly erkölcsi lehetetlenséggé vált, a milly anyagi lehetetlenség volt az Uráli út. Folyvást a hazából várva, a hazai kérdés felderítésére a költséget, egy második ajánlatot is viszsza utasított, mellyel az út kivihetésére megkináltatott; t. i. több pétervári academicus szándékozott az orosz cs. academiánál segítését indítványozni, mellyre fényes kilátások voltak, de Reguly nem akarta — mi e végre múlhatatlan szükség lett volna, — tudósításait éhez intézni, a magyar academiát nyilatkoztatván egyetlen természetes fórumának. Egy harmadik (kölcsön) ajánlatot az út megtételére szinte mellőzött, naponként fogyván reménye a hazából jöendő pártolás iránt, míg végre hírt vevéh, hogy az academia folyamodására királyunk őfelségétől segedelem erkezendik, az említett előlegezést a nemes lelkű Baertől elfogadta, s 1843. október 9.
Sz. Pétervárából ki indulván, elérte Ázsiát, hól a Sosva vize mellékén letelepedve, vogul stúdiumai között várja most hazájából utóbbi sorsa elhatároztatását. Azóta érkezett Sz. Pétervárába mind a Királyi segélyösszeg, mind pedig két academiai pénzküldet, s a pétervári academicusok közt a tiszteletre méltó Fraehn indítványára magányos aláírás nyittatott: de ezekkel is sem az ötödfél évi külföldön utazás és múlatás alatt keletkezett passivumok leróva, sem visszaút ja fedezve nincsen, annál kevésbbé van ezekkel Tobolszktól Orenburgig tervelt vándorlása, s még kevésbbé ennek a Kaspiumi tengerig s onnan a Fekete tenger éjszaki tartományai felé olly szükséges folytatása, lehetővé téve.

A dolog illy fekvésében a magyar academia részint a maga körében indított aláírást, részint hírlapi úton szólította fel a hazai történetek barátit, járulnának hozzá, hogy Reguly ezen, nyelvünkre s régi történeteinkre új világot árasztó utazását folytathassa, és befejezhesse. Minthogy azonban a jelenkor, anyagi és szellemi számos teendői között, kelletinél kevesebb figyelmet mutat azon tudományok iránt, mellyek az életre közvetlen, s így észrevehető befolyást nem gyakorolnak, a szükséghez mért elégséges segélyt ez úton várni nem bátor; ezért, nehogy a már megkezdett út félbe szakasztassék, а Тек. KK. és RR.-re függeszti reményét, azon hazafi bizodalmú kéréssel, méltóztatnék mind a saját körében nyitandó aláírás, mind a többi nemes megyékhez intézendő körlevél által ez ügyet hathatósan előmozdítani; s munkás lenni abban, hogy ezen első Ázsiai út, melly nem csak a tudománynak általában, hanem a magyar nemzet, és nyelv történeteire nézve különösen is, fontos eredményekkel biztat, teljesen befejeztethessék. Igen is, а Тек. KK. és RR. nem fogják engedni, hogy a mit nekünk tenni nemzeti kötelesség, elmulasztani pedig pironság volna, hogy azt idegen ország segedelme eszközölje; nem fogják engedni, hogy magyar tudós, Oroszországból, ottani pártolással hozza meg a magyarnak régi történetei kulcsát.

Ki magamat a Tekintetes Karok és Rendek kegyeibe ajánlván, megkülönböztetett tisztelettel vagyok A Tekintetes Karoknak és Rendeknek Pozsonyban május 5-én 1844. alázatos engedelmes szolgája Gróf Teleki József" 

Veszprém megye mihamarább igyekszik eleget tenni hazafias kötelességének: az 1844. július 1-i közgyűléséből körlevélben fordul az ország megyéihez, a szabad kerületekhez és a szabad királyi városokhoz, melyben a ,,tudományos ügy" pártolására hívja fel őket. Ezzel egyidőben megyénkben is megkezdik az adakozások megszervezését, az adományok összegyűjtését. Az uradalmakat az első alispán, a községeket és magánszemélyeket pedig a járási szolgabírák és helyetteseik keresik meg hivatalaik útján.

A beszedett összegeket különféle módon továbbítják Veszprémbe az egyes törvényhatóságok: rövid úton egyenesen a központi kormányszerveknek adják át, vagy kerülővel — magánszemélyek, köztisztviselők, országgyűlési képviselők segítségével, esetenként a királyi sóhivatalokon keresztül — juttatják el megyénk pénztárába. A megyébe érkező küldemények kezelésével, felügyeletével Kun Sándor másodaljegyzőt bízzák meg, aki hivatalát mindvégig lelkiismeretesen ellátja. Regulyhoz aztán a befolyt összegeket közvetlenül az orosz követség közbenjárásával küldik el.

A felhívott törvényhatóságok közül elsőként a Hajdúkerület értesíti megyénket július 23-án kelt levelében arról, hogy a felhívásnak készségesen eleget fog tenni. Hivatalos levelében ugyanezen a napon Sopron város 40 ezüst forintot küld postán. Selmec városa viszont a rövidebb utat választja és közel 80 ezüstöt utal a helytartótanácshoz. 1844. július 30-án Bazin szabad királyi város, majd szeptember 26-án Abaúj megye postázza a segélyeket. Szeptember folyamán érkezik meg Fiume ajándéka, majd novemberben Selmec és Pécs városok, valamint Veszprém megye ér el eredményeket a gyűjtés
terén. Decemberben Pest városa 100 pengő forintot ad át Reguly támogatása céljára a Magyar Akadémiának.

Az egyes törvényhatóságokon belül a gyűjtés, ill. adakozás kétféleképpen történik: a megyék, szabad királyi városok és kerületek saját házi vagy nemesi pénztáraikból ajánlanak fel bizonyos összegeket (pl. Sopron és Pest városa, Abaúj megye); a másik megoldási lehetőség, hogy kiterjedt gyűjtést indítanak Reguly megsegítésére (mint Temesvár, a Hajdúkerület vagy Fiume). Ritkábban az is előfordul, hogy a két módszer kombinációját alkalmazzák (Veszprém
megye).

A következő, 1845. évben sorra érkeznek a küldemények, átutalási nyugták Temes, Fejér, Mosón, Esztergom és több más megyéből, a Jász-Kún Kerületből, Győr és Székesfehérvár szabad királyi városokból. A tényleges gyűjtés az 1845. év végére befejeződik, bár az ügyviteli intézkedésekre továbbra is szükség van, mivel a küldemények több helyről nem jutottak el Kun Sándorhoz. Az országos gyűjtés eredményét az alábbiakban foglaljuk össze:


Táblázat


A táblázat tanúsága szerint a gyűjtés két éve alatt összesen 1173 pengő forint és 58 7/20-ad krajcár gyűlt össze Reguly számára, illetve enynyiröl kellett Kun Sándor pénztárosnak elszámolnia. A segélypénztár állapotát 1844—45-ben a viszonylag gyors, a következő két évben a lassú gyarapodás jellemezte. Kun Sándor másodaljegyző számadása szerint 1845 végéig az ország különböző részeiből 548 pengő forintot bocsátanak közvetlenül kezelése alá, s emellett rövid úton továbbítanak 439 forintot. Az első két év alatt tehát a gyűjtött vagy felajánlott összegekből 987 forintot adnak postára az egyes törvényhatóságok. 1846. novemberéig a Veszprém megyei segélypénztárban őrzött pénzmennyiség 548 forintról 660 pengő forint 16 1/20-ad krajcárra emelkedik. A következő katonai év végére Bihar és Ugocsa megye is megküldi a felajánlott összeget. Ezután már Kun Sándor zárszámadást nem készített, tehát a gyűjtések végeredményét pontosan nem ismerjük. A közel 1174 forintot sem tekinthetjük végösszegnek, mivel egyrészt a törvényhatóságok a postai viteldíjat is gyakran az adományból vonták le — például Bazin városa 15 ezüstkrajcárt) — és így Veszprémbe valamivel kevesebb pénz érkezett, mint amennyit a törvényhatóságok közötti levelezések jeleznek. Emellett nem elhanyagolható egy másik szempont sem, nevezetesen az a körülmény, hogy megyénk pénztárosa a gyűjtések és adakozásoknak csupán egy — igaz ugyan, hogy a jelentősebb — részét kísérhette figyelemmel. Ebből következik, hogy a valóságosan összegyűlt segély nagyobb lehetett, mint amennyiről Kun kimutatásaiból, illetve jelentéseiből tudomásunk van. Reguly Antal életrajzíróinak ennélfogva igazuk lehet, amikor azt állítják, hogy az országos gyűjtés eredményeként 1400 forintot küldhettek Reguly után." S ez nem az egyetlen mód volt arra, hogy a tudós munkáját segítsék, hiszen az 1845-ben alakult Reguly-társaság szintén arra törekedett, hogy az utazó anyagi helyzetét — igaz, másféleképpen: kutatási eredményeinek publikálásával — megerősítse.

Külön is foglalkoznunk kell a gyűjtés Veszprém megyei történetével, társadalmi vonatkozásaival, márcsak azért is, mert kultúrtörténetileg értékes forrásai vannak Veszprém vármegye közgyűlési anyagában. Az egyes törvényhatóságok átirataikban csupán eljárásuk végeredményét közölték, Veszprém megyében azonban a gyűjtést végző tisztviselők több esetben részletesen, vagy több-kevesebb részletességgel összeírták az adakozókat, illetve az adakozók legfontosabb adatait. Nemcsak a helységet, az adakozó nevét, az ajándék összegét, hanem az adakozó foglalkozását,
vallási hovatartozását is feljegyezték.

Veszprém megyében a gyűjtést 1844 nyarának végén, őszének elején kezdték meg. A gyűjtést az esetek többségében a járási fő- vagy alszolgabírák, illetve a járási esküdtek végezték, de előfordult olyan is, hogy a szolgabíró — bizonyos jutalom fejében — a megyei pandúrra bízta a feladat teljesítését."

Eljárásuk eredményéről a járási szolgabírák először az 1844. november 4-i megyei közgyűlésen számoltak be. Az eddig eltelt néhány hónap alatt mindössze a cseszneki felső, a pápai és veszprémi főszolgabírói járásban sikerült jelentékenyebb
összeget, 72 pengő forint 8 krajcárt beszedni." Kenessey Antal a veszprémi alsó (másként mezőföldi) járás szolgabírája ugyanekkor jelenti, hogy a felhívásnak nem sikerült érvényt szerezni, minden fáradozása hiábavaló volt. Az év végéig több járásban sikerrel folytatták a gyűjtési akciót. Saáry László szolgabíró december 15-én kelt hivatalos jelentése szerint a
devecseri alsó járásban 28 váltóforint 15 krajcár jött be.'"' A gyűjtést szorgalmasan és lelkiismeretesen végző megyei hajdúnak, Balogh Józsefnek kifizetett jutalom — negyvenöt krajcár — kivételével a gyűjteményt (27 váltóforint 30 krajcárt)
Kun Sándornak adják át.

Újabb jelentős adományokkal gyarapodik a Regulynak szánt segélyösszege 1845. január 13-án. A vármegyei közgyűlésen ünnepélyes külsőségek között több birtokos nagylelkű felajánlásokat tesz a nyilvánosság előtt: Tallián József
táblabíró 5, gróf Zichy István főispán 30 pengőt adományoz Regulynak; a jelenlevő nemesség az önkéntes adományokon felbuzdulva pedig a megyei nemesi pénztár terhére 100 pengőt szavaz meg számára.

A megyei gyűjtés 1845. májusára lényegében befejezettnek tekinthető. A téli és kora tavaszi hónapokban újabb három járásban — a devecseri és pápai felső, valamint a veszprémi középső járásban — szaporodtak az eddig nem csekély adományok. Koller Ignác, Hunkár Sándor és Kupritz Mihály — az illetékes szolgabírák — jelentése szerint összesen 20 pengő forint 6 4/5 krajcár a növekedés mennyisége. A többi járásban viszont a megyegyűlés értékelése szerint a hazafias
felhívás hatástalan maradt.!!) 

Összefoglalásként elmondhatjuk, hogy a gyűjtés Veszprém megyében is részleges sikerrel járt, bár így is jóval eredményesebb volt az országos átlagnál. (Ebben nyilván presztízsokok is közrejátszanak). A megye 12 aljárása közül csak 7 járásban akadtak adakozók. A 4 főszolgabírói járást alkotó aljárások között a fejletlenebb, kis területű cseszneki járásban gyűlt össze a legkevesebb pénz (15 pft 40 xr), míg a második legnépesebb, s társadalmi, gazdasági, kulturális viszonyait tekintve a legfejlettebb mezővárossal rendelkező pápai járás lakossága adakozott a legtöbbet (36 pft 22 xr). Az egyes aljárások közül sem a veszprémi alsó és felső, sem a pápai alsó, sem pedig a cseszneki és devecseri központi járásokban nem értek el eredményt a vármegyei kiküldöttek.

Ha az adakozók társadalmi rétegződését vizsgáljuk, megállapíthatjuk pusztán az összeírások átlapozásakor is, hogy szép számmal találunk köztük közép- és kisnemeseket, mezővárosi, vármegyei tisztviselőket, egyházi főrangú személyeket
és egyszerű falusi plébánosokat, azután zsidó vállalkozókat, bérlőket, kereskedőket, kisebb mértékben találkozhatunk a falusi, mezővárosi értelmiség képviselőivel is.

A gyűjtés során készített jelentések mellékleteként négy esetben találunk olyan összeírásokat, amelyek több-kevesebb részletességgel tájékoztatnak bennünket az adakozók társadalmi hovatartozásáról. A négy lajstromban 159 valóságos
vagy jogi személy adatai olvashatók. A 159 tétel közül 54 birtokosok adatait tartalmazza, az 54 birtokos az összes személy 1/3-át teszi ki (33,9% ). Megyei, illetve mezővárosi tisztviselő és alkalmazott 31 fő (19,5%), mezőváros, nemes vagy nemtelen község 23 esetben fordul elő (14,5% ). Zsidó bérlő, kereskedő, gyáros 21 fő (13,2% ), értelmiségi 8 fő (5% ), s ha számukhoz még hozzáadjuk a 9 egyházi személy közül kiemelhető 4 lelkészt, számarányuk 7,5% -ra emelkedik. A hátralevő tételek 5 mesterembert és 8, magát megnevezni nem, óhaj tó személyt, valamint 5 főpapot jelentenek.

E rövid elemzés során az is kimutatható, hogy az egyes rétegek számarányuknál nagyobb mértékben részesednek az összeírt tételekből: elsők között kell említeni a közép- és kisnemesi birtokos réteget, amely a megye összlakosságának a XIX. század közepén csupán 13—15% -át képezi a különböző becslések szerint is, az adakozásból viszont annál jobban kiveszi részét. Ugyanez fokozottan elmondható a zsidóságról, amely az összlakosság kb. 5% -át teszi ki." A megyei, mezővárosi és uradalmi tisztviselők szintén számarányukon felül képviseltetik magukat. A többi rétegre vonatkozóan — további, pontos adatok hiányában — komoly következtetéseket levonni nem tudunk.

A fentebb leírt jelenség kialakulásához hozzájárult az összeírok szubjektív magatartása is: több helyütt ugyanis a tisztviselők nem végezték munkájukat a leglelkiismeretesebben, megelégedtek járási székhelyeik bejárásával — például
Pápa és környékén — s ezzel olyan aránytalanságok keletkeztek, hogy az elemző legfeljebb tendenciákat jelölhet meg a forrás értékelésekor. Azt a tényt így is mindenképpen ki kell emelni, hogy az adakozásban széles társadalmi rétegek vettek részt az egész nemzet történelmét gazdagítani kívánó tudományos expedíció támogatásában. Az adakozók közt ott találjuk a vármegye főispánját és egyik leggazdagabb emberét, s vele egy sorban a Martonfalvayak kocsisát, aki kezdetleges betűkkel ugyan, de büszkén írja a sor szélére nevét; a köztekintélynek örvendő veszprémi kanonok mellett ott szerepelnek az egyszerű falusi tanítók, jegyzők, lelkészek. Ugyanott olvashatjuk a nép fiainak nevét, vagy a szerény jelzést: a népből ,,egy valaki". A magyar polgári nemzettudat fejlődési folyamatának egy sajátos állapotát mutatják ezek a források, jelezve egyszerre az egyes rétegek, osztályok között a közeledés lehetőségét és a különbségek realitását is.

Reguly tragédiája, hogy az évek során összegyűjtött anyagot feldolgozni sem a kutatásai közben, sem később nem tudta. Az az önzetlen hazafias adakozás, amelyből megyénk az elsők között vette ki részét, csak a kutatómunka külső feltételeinek biztosításához járulhatott hozzá természeténél fogva, a belső feltételek kialakításához alig. 

1849. május 3-án, amikor véglegesen hazatér külföldi gyógykezeltetése után, s az egyetemi könyvtár őreként nyugodt körülmények között lehetősége nyílna arra, hogy a fölhalmozott roppant anyag feldolgozásához, a nagy szintézis megírásához fogjon — akár a finn barát és vetélytárs, Alexander Castrén —, már betegsége áll útjába.

Betegségének első, korai jelei már 1842-ben megmutatkoznak. Március 20-án írja szüleinek Zircre: ,, . . . boldognak éreztem magamat, míg erőm volt dolgozni, de most leestem egemből, olyan vagyok, mint a paradicsomból kiűzött... : nyugtalanság, elégedetlenség, életuntság fognak el gyakran; majd vértorlódások kínozzák szegény fejemet, néha szinte eszméletlen állapotban heverek, nem vagyok képes összefüggően gondolkodni . . ." A túlerőltetéstől aztán később idegláz vesz rajta erőt, s az életveszélytől csak a gyors orvosi beavatkozás menti meg. Ettől kezdve 39 éves korában bekövetkezett haláláig, 1858. augusztus 23-ig a neurózis, ez — az orvostudományban nyilván az ún. kimerülési neurózisok
között számon tartott — funkcionális idegbetegség kínozza. Elhatalmasodó betegsége utolsó éveiben minden komolyabb, elmélyültebb szellemi munkát lehetetlenné tett számára: már a legkisebb megerőltetés is erős fejfájást okozott neki. Az 1850. szeptember 16-i akadémiai székfoglalója után, melyben a dzsungárok és magyarok rokonságáról értekezett, csak az Alföldön és a Felvidéken tett antropológiai és néprajzi tanulmányútjai jelentősebbek. Néprajztudományunk az utóbbi két-három évtizedben kezdi méltányolni benne a néprajztudóst. Legutóbb kiadott palóc jegyzetei éppen azt a törekvést mutatják, amely elismeri, hogy Reguly életművének megítéléséhez a halála után kialakult egyoldalú nyelvtudományi szemlélet mára korszerűtlenné vált, s ha a kutatás új eredményeket kíván felmutatni, akkor Reguly munkásságát a maga természetének megfelelően, komplex módszerekkel kell megközelíteni. Egyszer s mindenkorra el kell vetni a nyelvészeti aspektus primátusát: egyenrangú helyet kell biztosítani a néprajzi, antropológiai, nyelvészeti, irodalmi kutatásnak. Az életmű súlypontjait aztán az együttes értékelés jelölheti csak ki.

A Selmeczi Kovács Attila szerkesztette kötet anyaga Reguly új arcát mutatja meg. Az 1850-es években Reguly elképzelése annyiban módosul, hogy a nyelvrokonsági kérdés megválaszolására szükségesnek tartja a hazai népfajok megvizsgálását is. A vizsgálat sikere érdekében 1856—57-ben még a fényképezést is megtanulja, valószínűleg barátja és Jedlik munkatársa, Csapó Gusztáv ösztönzésére. Palóc útjain a magyar néprajztudományban először alkalmazza a fotografálást. A palócoktól történő visszaérkezése után, 1857 novemberétől a következő év tavaszáig Hunfalvy Pállal közösen a vogul kéziratos anyag feldolgozásán fáradozik, de munkájukat már nem folytathatják, mivel Reguly a nyári szabadság ideje alatt vértolulást kap, amely végez vele.

Akárcsak Körösi Csoma, ő is csak a felismerés kimondásáig jutott el, annak bizonyítására már nem futotta erejéből. Az áhított összegzést ekkor már súlyos emlékezetkihagyása sem tette volna lehetővé.

Skandináviai, oroszországi, szibériai útjainak jelentőségét már kortársai is fel- és elismerték. Toldy Ferenc úgy tekint vissza utazásaira, mint ,, . . . nyelvünk alkotására s belső történetére új világot hintendő első magyar tudományos utazásra,
mely óhajtott foganattal koronáztatott." (Úgy véli, hogy Regulyhoz hasonló vállalkozást ,, . . . még egy magyar sem vitt véghez." Utazásait nemcsak a magyar és nemzetközi tudományos közélet, hanem Veszprém megye is élénk figyelemmel kíséri. Az 1846. február 3-i közgyűlésen a megye elhatározza, hogy tudomást fog szerezni Reguly állapotáról. 1847 tavaszán Kun Sándor másodaljegyzőt újra megbízzák azzal a feladattal, hogy pontos értesüléseket szerezzen az utazó hollétéről, hogy létéről. Kun Sándor 1848. június 7-én jelenti, hogy Reguly ,, . . . tapasztalásának kiadása végett Berlinbe, onnét megromlott egészségének helyreállítása végett Mechlenburgba utazott; — ezen jelentés folytán jelentő jegyző Úr továbbra is bízatik, azt azonnal jelenese be."

Reguly tudományos pályáját az ötvenes években sikerül a szélesebb nemzeti közvéleménnyel megismertetni. A pápai római katolikus gimnázium egyik tanára vállalkozik arra, hogy részletes életrajzát közérthető nyelven megírja és közreadja, példaként állítva őt az ország egész ifjúsága elé. A pápai református főiskolai nyomda által előállított könyv az első, közvetlen Reguly halála után megjelenő pedagógiai célokat szolgáló Reguly-életrajz.

Kéziratos hagyatékát a magyar összehasonlító nyelvészet nagy alakjai és úttörői: Hunfalvy PálBudenz József, Munkácsi Bernát, Pápay József igyekeztek feltárni, tudományos alapossággal igazolni azt, ami Regulynál csupán sejtés volt. Tárgyi gyűjteményének egy része még életében Oroszországban maradt, másik része a budapesti Néprajzi Múzeum első gyűjteménye volt. Ez az első, magyar tudós által tudatosan gyűjtött néprajzi anyag, mely az elmúlt egy évszázad alatt igen jelentős károkat szenvedett részben az emberi gondatlanság és felelőtlenség, részben a restaurálás hiánya miatt. Századunk társadalomtudományának, különösen a néprajztudománynak sok törleszteni való ja van még Regullyal szemben. Ennek a munkának az elvégzésében lehet számunkra példamutató az a morális tartás, amely a sajátja volt, s amely mellett a legnehezebb időkben is kitartott.